Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 10. szám - Győri László: Egy szövegszabász snittjei

munkahelyemről. Második munkahelyemen az igazgató ablaka a bejáratra nyílt, leste, ki mikor érkezik, s a jelenléti ívre piros kérdőjelet rajzolt, ha elkésett valaki. Harmadik munkahelyemen egy hátsó bejáraton osontam be; osontam, némi lel- kiismeret-furdalással, alsó főnököm, az, akihez közvetlenül tartoztam, már csak szélesen vigyorgott, ha szóltam, egy kicsit elmúlt nyolc, de itt vagyok. És Anti nem Aranka volt, aki félelmében följelent, úgyhogy minden szépen indult.

Kis történetek estek, például a következő.

Fél öt. A fülledt tavaszi időben, később kitetszik, hogy szélvihar, eső előtti forróságban, értem a kiállítóterem elé. A neves, már éltében klasszikus költő meg egy idősebb asszony szállt ki az autóból, bizonyára felesége, a festőművésznő, akinek a képeivel nyitották meg a kis galériát. A költőnél fekete esernyő, kávébarna öltöny lógott rajta, nehezen, fáradtan, betegesen mozdult. Totyogott a terem felé, én megelőztem, és olcsó, illetéktelen buzgalommal odavetettem egy hivatalosféle nőnek: - Megérkezett a költő. - A költő? Miféle költő? Csodálkozva nézett rám, az ült a szemében, jó, jó, de mit kezdjek vele, nekem egy művésznő kellene.

Iszonyatos, fullasztó hőség. A költő szótlanul körbejárt, nézegette a képeket, mintha nem ismerné őket. Húsz-huszonöt talán. Kicsi a terem. Gyülekeztek. A hivatalnokok. A dolgozók a közművelődésből. Általános iskolásokat rendeltek át a szomszéd iskolából.

Megérkezett a művészettörténész, egykori évfolyamtársam, a Központi Bizottságtól. Megérkezett az esztergomi művészettörténész. Odalépett a költőhöz. Belemerültek. A gyülekezés véget ért, a házigazda kiállt a porondra, nyakát forgatva nézett, hogy miként vágjon bele a zsivajba. A költő kiment az ajtón.- Rosszul van - suttogta valaki. Verset szavaltak tőle, ha már itt van, ha már a művésznő férje. A megnyitó ceremónia befejeződött, amikor visszatért. A művésznő kezet fogott minden közreműködővel.

A költőn látszik, hogy megviselt, kimerült. Isten veled, öregúr, belefáradtál. A tar koponya tetején sebes pörsenés, a vér egy kicsit szétfolyt rajta, póklábsze- rűen odaszáradt. Öreg vér nehezen alvad.

És minden alvad. Meghalt a helyi irodalmi folyóirat főszerkesztője, meghalt a könyvtár igazgatója is, én is elköltöztem, oda a harmadik munkahely, maradtak a húszévesek, akik - ahogy tudjuk - mára már hatvanévesek, meg még többek is, de vannak, és tudok róluk, sőt ők is tudnak rólam, nem felejtettek el, én sem felejtettem el őket, még ma is telefonálnak, írnak, jönnek, ilyen hely nem volt még, nem volt több soha az életemben. Jártam sokat kávéházban, kocsmában sokfelé, Rézkakasban, Hungáriában, de ilyen meghitt barátokat keveset találtam. Jegyezze föl az utókor: mindenütt van élet.

Röviden, gyorsan távoztam, oda, ahonnan elindultam, első munkahelyemre. Áll még az egyetem épülete a Duna-parton, hadd álljon. Hadd álljon a kupola is a tetején, többé nem mászok fel az ingó létrán a kupolába, tegyék az új egyetemisták, ha van bennük olyan lélek, amely titkokat kutat.

13