Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 10. szám - Győri László: Egy szövegszabász snittjei
más magányosok is, akikkel néha összejártunk. Az első nap estéjén beültünk a szálloda kávézójába, hogy folytassuk a fővárosi életet, amikor híres kávéházakban töltöttük a napjainkat. Keserű, ízetlen volt a kávé, többet nem is mentünk el. Dolgoztunk, esténként sétálgattunk a városban, a kastélyba is elzarándokoltunk, a híres festőművész kastélyába, nagy, fehér komondorok lustálkodtak a füvön, bekukkantottunk az udvari műterembe. Nagy vörösfenyők nyúltak fölfelé, egyedül voltunk, elvesztünk a kísérteties óriások alatt. Elhevertünk a fűben, ragadozó hangyák nyüzsögtek körülöttünk. Ötlevelű lóherét találtunk, egész foltot, mindegyik tövön csupa ötlevelű lóhere volt, és nem tudtuk, mit jelent, nem tudtuk, mire utal. Lent a városban verset írni akarók bukkantak föl, rajzolni, festeni akarók a képzőművészeti körből, egy híres színházigazgató rokona, leszármazottja, egy lány, aki ugyanazt a nevet viselte, és mindig nevetett. A városra hiába mondták, hét dombra épült, mint Róma, bizony semmi sem emelkedett fölé, a kávéházban nem voltak vendégek, az asztalok üresen árválkodtak, a színház színészei nem voltak sehol, ki tudja, merre jártak, ki tudja, mit csináltak, amikor nem a színpadon énekeltek. Persze, egyszer eljött az az idő is, amikor már nemcsak énekeltek, hanem beszéltek is, például Csehovot adtak elő, de hát mit számított? Mit számított a Sirály? A színésznő, aki később az ország egyik leghíresebb színésznője lett, akit naponta hallunk híres színésznők szinkronhangjaként, mindig ugyanúgy, kövér színésznők magyar hangján? Mit számított az utca, ahol albérletben éltünk a börtönnel szemben, ahol reggelenként foglyok, elítéltek söpörték a járdát a fegyőrök egykedvű felügyeletével, akik nyugodtan álltak, tudva, hogy a rabok nemhogy szökkenni akarnának, örülnek minden seprűbillentésnek jobbra-balra, aszerint, hogy jobb vagy bal kezesek, aztán ismét bevonulnak, én pedig, ha úgy hozza a sors, az udvarba térek azért a vízért, amelyet egyszer-egyszer megtagad tőlem otthon a sors, a fegyőrök pedig olyan kedvesek, hogy adják egykedvűen, értik a sorsot, értik a sorsom, tudják, ebben a városban az ilyesmi gyakran előfordul: nincs víz, a folyó, az a patak szennyesen kiárad, s a város elzárja a csapot, lajtos kocsik hordják az ivóvizet, viszont a börtön csapja a folyosón változatlanul buzog, s legalább ruhát mosni akad egy-két vödör víz. Először szorongva léptem az udvarra, később már megszoktam mindent, megszoktam a börtönudvar meghitt légkörét, a falakat, amelyeken - emlékezetem szerint - nem voltak szögesdrótok, meghitt foglyok tűnődtek a meghitt rácsos ablakok mögött. Akárhányszor az udvarba léptem, ahol csak üres tér fogadott, az ajtó, az a közönséges ajtó, amely az épület, a börtönépület belsejébe nyílt, különös érzést keltett bennem, olyan helyre lépek, ahol nincs semmi keresnivalóm, ahol egy olyan világ vár, amelyet jobb lenne elkerülni, de vittem a vödröt, vittem a vízért. Soha nem találkoztam olyanokkal, akik ugyanoda jártak volna, egyetlen szomszéd sem lóbálta velem együtt a vödröt, noha úgy mondták, úgy beszélték, vízért, ha nincs, a börtönbe kell járni. Abban a börtönben valaha, az ötvenes évek elején, egy költő is raboskodott, ekkor egy járási székhely könyvtárosa volt, már szabad ember, s éppen akkor menendő egy nagyobb városba, ahol egy irodalmi folyóirat fogadja, s később, jóval később, a legnagyobb magyar irodalmi díjjal tüntetik ki. Azon az udvaron 10
