Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 1. szám - Kabdebó Lóránt: "Nézzünk magunkba békén" (Kiss Benedek verseiről)

a globális emberségvesztésnek a zárókövei. És ezután felvetődik a kérdés: merre tovább? Visszamenni már lehetetlen, előre az elterveztetett úton pedig bűn. Hiszen a keleti-kommunista tervgazdaság „fekete vonata" éppúgy elvezet az emberség folyamatosságának méltóságától, mint a globális világ szintén megtervezett embertelenné alakítása. A magányosság a luxuslakásban éppúgy fájó, mint a cella mélyén. Legfeljebb fokozati különbség lehet közötte.

Itt, a mi tájainkon, lehetett bemondásokkal direkt politikába csomagolva „szamizdat" hallatni az ellenvéleményt, tette ezt például Petri György vagy a Hetek és Kilencek költői csoportjai. A rendszerváltásig ez lehetett a módi. Rangos, emlékezetes torzókat hagyva maguk után. És lehetett egyszerűen kilépni ebből a kényszerű mókuskerékből, mint ezt monumentális alkotásában Juhász Ferenc a Halott feketerigóban végigszenvedte, gyönyörködte, akarattal legyőzte. De aztán is ott maradt az önmagunkkal szembenézés bartóki dilemmája. Hiszen az emberben magában él ez a pusztító önlefokozási inger. Számomra ezt is Juhász Ferenc végzi el a Fekete Saskirály című önszembesítő számvetésében.

De most nem róluk, a legnagyobbakról készülök írni. Hanem azt a kegyetlen élet-terepasztalt felrajzolni, ahol a poézis megszólalhatott, ahol hiteles szavakkal lehetett verseket írni, valamilyen módon elfogadhatóan költővé növekedni. A protestálók között, csoportosulva ott találok egy „csak" költőt, aki teszi a dolgát a szövegalkotásban, és úgy tesz, „mintha" semmi sem változott volna meg körülötte. Nem csinál mást, mint boldog akar lenni, szeretni akar, szüleihez, szerelméhez, utódaihoz ragaszkodik őszinte kötődéssel. És ezen a földön, a művelhető magyar földön éli le életét. Úgy tesz, mintha semmi sem változott volna meg körülötte. Pedig de mennyire tudja, hogy mindez alól a szép elképzelés alól már kirángatták a talajt, mielőtt ő megszületett volna.

Nem egyedüli, amit csinál. Mára szökik talán szárba törekvése. Törekvésük. Mondok egy hasonló példát, magam is kötődtem hozzá, átéltem, ismerem. Miskolcon Rákosi nevével, az újfajta szellemben akartak „tervszerűen" műszaki egyetemet építeni, szervezni. Aztán egy kohómémök hallgató nagyapja padlásán megtalálta a selmeci hagyományokat őrző kellékeket, ruházatot, és kezdte nagyapját kérdezgetni. És amit hallott, továbbadta. És ezek, a más céllal „tenyésztett" hallgatók, és velük tanáraik, újra magukra vették a hagyományos életformát. Szakestélyeket rendeztek, búcsúzóul fáklyás felvonulással búcsúzni kezdtek a felnevelő várostól. „Ha Miskolc hív, mi ott leszünk" - énekelték. Gólyatábort szerveztek, balekavatót. Mi, bölcsészek ehhez kapcsolódva váltunk „bölcsészmémökké". Botránymentesen csak így lehetett hagyományos életet alakítva környezetünkben új életmódot alakítani. Mindez körülbelül akkor kezdődhetett, amikor Kiss Benedek az ELTE hallgatója lett, és verseket kezdett írni a magyar falu érzelmi és munkálkodó életéről. Amikor társul szegődött a politikai bemondók közé, jámboran leíró érzelmi életének felmutatásával. Maguk közé fogadták, az irodalmi életben egybetartozónak éreztük kezdeteitől fogva a lázadókkal. Mert az ő csendes boldogságkeresése is éppolyan lázadás volt, mint a többiek jogokat feszegető megszólalása, nemzetpusztulást sirató látomása, emberi megalázottságot elsiratása. Élni akartak, mint az emberiség, amióta emberré nemesült. Gondolkodni és hagyományt folytatni és továbbadni egyformán akartak ők. Költők, mérnökök - embernek megmaradni akaró felnövő nemzedékek. Kiss Benedek ennek az újra emberré, méltósággal élni akaró nemzedéknek lett poétájává. Az otthoniasságot újjáépíteni akaró költő megszólalójává. Miként a török világ és a Rákóczi-szabadságharc után egy koporsója szélén álló nemzet újjáélesztését vállalták a barokk költőink, majd a nyelvújítást elkezdő költői iskolák tagjai a tizennyolcadik század végén, ekként kezdtek visszavarázsolni költőink egy költői hagyományos folytonosságot, megújuló, egészségesen szabadon lélegző költészetet a huszadik század második felének végén. A honpolgári életmód természetességét kezdték megszólaltatni, hittel teli varázsolással (Szepesi Attila,

100