Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 9. szám - Mészáros Tibor: „...az újságírás nem árt az írónak; kitűnő iskola és gyakorlat” (A publicista Márai)
detit, szellemeset és tanulságosat felmutatni, miközben folyamatosan játszik szöveggel, témával és az olvasóval egyaránt. E játékosság része az is, hogy különböző jelentéstartományokat ötvöz, meglepő asszociációkat keltve az olvasóban. Mindez élményt, izgalmat, élvezetet jelent számára, ezért írja publicista vallomásként is értékelhető írásában: „Szeretem ezt az idegállapotot, szeretem a pillanatot, mikor úgy érzem, meg tudtam ragadni a múló időiről valamit. Szenvedély ez, s mint minden szenvedély, ösztönös odaadást követel híveitől és megszállottjaitól. Az újságírónak nincsenek »műhelytitkai«. Közismert tény, hogy mindegyik szegény, s valamennyinek, állandóan, nikotinmérgezése van. Az olvasó nem tudja, hogy egy-egy kis cikk inkubációs ideje néha több hónap; átfutja a lapban a sorokat, mosolyog vagy bosszankodik, s aztán elhajítja az újságpéldányt. "124 A politikai gondolkodásmódú elemzők kifejezetten rossz szemmel nézik Márai ténykedését az Újságnál, s ami viszont szinte hitelesíti ténykedését, az a mindkét oldalról érkező elégedetlenkedés személyével és írásaival kapcsolatban. Mindenkitől való kívülállása fölényes tónust ad írásainak, s ez a tévedhetetlenség merevségével ruházza őt fel, azt a látszatot keltve, hogy a szerző mindenkitől különböző, mindenki felett álló igazsággal bír. Különös, de ezt az érzetet erősíti választékos, könnyed és szellemes stílusa is, mely bírálói számára mindig nehezebbé tette e cikkek negatív megítélését. (A pozitívabb megállapításokat tartalmazó kritikák az említetteken kívül általában az ember személyiségét kutató-elemző, empatikus írót dicsérik, aki humanista magatartásával közelebb visz az egymással való megértőbb hozzáálláshoz, mert az emberi mivolt mindannyiunk közös sorsa.) Megállapításai hol prófétaiak, hol ítéletszerűek, melyeket kétségtelenül, sokszor csak a szellemesség menti éles szemű bírái előtt. Jobboldalról jellegzetes megnyilvánulása a már idézett Tamás László indulatos cikke.125 Tamás általánosságban bírálja őt („...higgye el: nincs könnyebb dolog, mint mindennel szemben olyan nézőpontot találni, amelyből az lekicsinyelhető."126), de a cikk irányzatosságát tekintve ezután következik a „lényeg." A Nyugatban folytatásokban közölt műrészletek (Egy polgár vallomásai) kapcsán írja a következőket: „Most még csak annál a szlovenszkói városnál tart a rajz, ahonnét Ön való; még nem érkezett el azokhoz a csatornákhoz, amelyek Önt - berlini, párizsi és keleti út után - idemosták a magyar sajtó legtöményebben zsidó orgánumához, amelynek sűrítetten és penetránsan faji jellegzetességeit annyira átvette, hogy ebben a pillanatban Ön a legnagyobb aktivitással való kisugárzója. "127 Az Lí/sflg-korszak idején sokszor éri őt a „magyartalan", a „filoszemita" vád, pedig élete során talán sohasem volt kétséges magyar író, értelmiségi, ember stb. volta. Rá is jellemző, amit egyik kedvenc írójáról írt 1925-ben: „Krúdy az a »nemzeti író«, aki talán soha le nem írta ezt a két szót: »magyar vagyok« - az ő írásainak magyarsága olyan természetes, néma és magától értetődő, ahogy egy darab föld mindenki szemében föld, és semmi mással össze nem téveszthető. És mik teremtek három évtized alatt ezen a csöndes földön!”128 Ugyanakkor a másik oldalról Csömöri József is „helyre teszi" a publicista Márait; úgy gondolja (Ambrus Zoltán évtizedekkel korábbi véleményéhez hasonlóan), hogy az író és a publicista szemben áll egymással, mert az előző alkotóként nem mer, de nem is tud hazudni, utóbbi viszont kiszolgáltatott a közönségnek, a gazdasági érdekeltségeknek, és nem utolsósorban a lap betilthatóságának. Véleménye meglehetősen negatív az újságíró 124 Újságot írni. 7. 125 Tamás László, i. m. 126 Tamás László, i. m. 164. 127 Tamás László, i. m. 165. 128 Krúdy. = Újság, 1925. dec. 12. 128. sz. 9. 83
