Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 1. szám - Kabdebó Lóránt: "Nézzünk magunkba békén" (Kiss Benedek verseiről)
Kabdebó Lóránt „Nézzünk magunkba békén" Kiss Benedek verseiről Az Elérhetetlen fold antológia kilenc költője közül adódott egy, aki nem haragos indulattal, politikai beszólásokkal, még csak nem is vitatkozó hevülettel indult, nem ez jelent meg verseiben - mégis mindenki a többi nyolc közé tartozónak érezte, és tudta, hogy ugyanolyan változtatni akaró forrongás izzik verseiben, mint a többiek kimondott ellenszegülésében. Mint a tizennyolcadik század barokk költőiben, őbenne is „csak" egyfajta magyar sajátságú versbeszéd alakult: melynek ritmusában, rímeiben és a leírt tárgyilagos életképeiben egyfajta mással össze nem hasonlítható magyar valóság kívánkozott megmutatkozni. Életre kívánkozó olyan, hivatalosan elmúlásra szánt világ szólalt szöveggé változottan hallhatóvá, vált verses mondókáiban olvashatóvá - amelyet tervszerűen borítottak fel, alakítottak át, utaztattak összevissza füstös vonatokkal, plántáltak munkás- szállásokra. Csak az otthon érzését nehogy továbbra is érezhessék. Ránk kényszerítették a szovjet rendszer akkor már „virágkorát" éltetett rendszerét, melynek lényege: a földi létezés sok évezredes rendjének, folyamatosságának megszakítása, eltörlése, átalakítása. „A múltat végképp eltörölni" - az Internacionálé indulata születésekor egyfajta emberi kizsákmányoló viszonylat ellen szólalt meg, de amikorra gyakorlati hatalommal párosult az eurázsiai birodalomban, nem egyetlen társadalmi formáció kijavítását alakította, hanem az emberi rend hagyományos sok évezredes folyamatosságának megszüntetését gyakorolta. És kezdte gyakoroltatni minálunk is. Olvassuk el Reymont Parasztok című regényét, vagy kövessük a Karamazovok világát, vagy Jeszenyin és Sinka István paraszti érzelemvilágát, vagy akár Weöres Sándor gyermekfejjel átérzett öregekhez kötődését - és akkor megértjük, hogy a huszadik század második felére mi veszett el az emberiség, köztük a magyar nép számára. Lehetett ennek első pillanatra örülni, lelkesedve poézisba emelni a változásnak a lehetőségeit, de akik együttérzően figyelték a földi létezés történelmét, előbb-utóbb beledöbbentek a természeti rend ellenességébe, majd pedig kifejezetten embertelenségébe ennek az átváltozásnak. Weöres Sándor gyermeki élményét szembesítette a világpusztulás kétségbeejtő képzeteivel, de a fiatalabbak, akik megtévesztetten előbb még örömmel fogadták, pillanatok alatt csakis a természetellenességet láthatták ebben a természetbúcsúztatásban. Nem kellett hozzá Rákosi diktatúrája, '56 lázadása és a véres megtorlás élménye, majd emlékezete, Juhász Ferenc, Nagy László vagy Ágh István költészetében a két lábára állt ember visszakényszerülésével szembesült a kéz felszabadulásának isteni pillanata előttre. Négy lábra kényszerült vissza az ember, egyben pedig közben otthontalanná, troglodita barlanglakóvá vált. Tandori pedig a változott világba visszailleszkedni nem tudó, emlékezetét vesztett ember keserves küzdelmét szenvedi - a visszarendeződés lehetetlenségét szenvedi. Harangszó a tengerészért és a Vissza az égbe más-más megközelítésből, de ennek 99
