Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 7-8. szám - "Én Fokvárosban is büszkén voltam magyar": Törös Károly Dél-Afrikából hazaköltözött úszóedzővel Kriskó János beszélget

Eljött a nap, amikor bejöttek az oroszok. Anyám minden éjjel Ózdra járt át újságot szerkeszteni, mert az ózdi nyomdában nyomták az újságot, ahol Grósz Károly, a későbbi pártfőtitkár és miniszterelnök volt az igazgató. Érdekessége a dolognak, hogy nem tudta, mi történik a vállalatánál éjszakánként. Már novemberről beszélünk, a november 4. utáni napokról. Még november 7-8-áig megjelent az újság, röpiratként. Anyám minden éjjel átkocsikázott két újságíró társával Ózdra, és írták, szerkesztették az újságot. Egy napon megjelent két nagy kamion nálunk, hogy a Kádas Gézát meg minket visznek Németországba. Apám kapott egy lehetőséget, hogy ő lesz az akkor még nagy­pályás német kézilabda-válogatott edzője. Végül mind a ketten elhárították az ajánlatot, mondván, magyarok vagyunk, itthon maradunk. Pedig tudták, hogy a megtorlást nem kerülhetik el. Azt sejtették, hogy halálbüntetést valószínűleg nem fognak kapni, de tudták, hogy börtön vár mindkettőjükre. Tanúja voltam, amikor jöttek a belügyesek apámért és elvitték. Ott voltam, láttam, hallottam. Nem is tudtuk, hogy hová vitték, egy időre eltűnt az életünkből. Akkoriban nem nagyon jelentették be, hogy hová viszik a gyanúsítottakat. Egy hónapra rá Kádas Gézát is elvitték.- Édesanyád megúszta a lapszerkesztést?- Anyámat kirúgták az újságtól, örökre feketelistára került. Soha többé nem írhatott. Tudták, hogy ő szerkesztette a forradalmi újságot. Egyik nap elkezdett dolgozni a babako­csi gyárban, másnap kirúgták. A párttitkár odaszólt, és kirúgták. Elment egy kenyérboltba eladónak, kirúgták onnan is.- Utánanyúltak mindenütt.- így van, mindenütt utánanyúltak. Közben apámról semmit nem tudtunk.-A család nem kapott értesítést arról, hogy eljárás alá vonták vagy elítélték?- Nem, semmiféle értesítést nem kaptunk. Sőt, anyámat megfenyegették, ha még egy­szer érdeklődni mer, ő is börtönbe kerül. Az egyik november végi napon edzésről jöttünk az uszodából a barátaimmal. Már korán sötétedett. Az orosz parancsnokság az egykori AVH helyén volt, egy katona dobtáras géppisztollyal vigyázta az épületet, de éppen bement melegedni. Négy méter magasban ki volt tűzve a vörös zászló, cukkoltak a többiek, hogy nem merem levenni. Nekem se kellett több, fölmásztam, éppen ki akartam húzni a zászlót a tartójából, mikor visszajött az őr. A barátaim mind elszaladtak, én meg ott lógtam a vörös zászlón. A katona először nem látott meg, mert sötét volt, de aztán hallott valami zajt, sztoj, sztoj, üvöltötte, azt hittem, hogy lelő. Szerencsére nem lőtt le, leszedtek, bevittek, hiszen a vörös zászlót akartam eltüntetni, 14 évesen.- Ráadásul egy olyan ember fiaként, aki már letartóztatásban volt a forradalom alatti szerepvál­lalásáért.- Az apám is ott volt az ÁVH pincéjében, ugyanabban az épületben. Ezt utólag tudtuk meg, mert akkor még semmi biztosat nem tudtunk róla. Rám akartak ijeszteni, közöl­ték velem, hogy másnap elindítanak Szibériába. Akkor bejött a kihallgatószobába egy Hegedűs nevű tanár, akinek a lánya magyar bajnok diszkoszvető volt. Hegedűs tanár úr volt az orosz tolmács, nem mellesleg apámnak jó barátja. Megkérdezte: Karcsi, mit csi­nálsz itt? Elmondtam, hogy mi történt. Azonnal bizonygatni kezdte az oroszoknak, hogy az apám a legnagyobb kommunista, a legjobb ember. Közben meg ott ült a pincéjükben. Érthetetlen módon kiengedtek, ez volt a szerencsém. Több volt, mint mázli, azt kell mon­danom, az életet jelentette. 128

Next

/
Thumbnails
Contents