Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 1. szám - "Én a földből élek…": Interjú Czár Jánossal Tóth Menyhértről
Menyus képei jó árban mentek. Ő minden munkáért képet adott, még azoknak az embereknek is, akik segítettek az építkezésben. A csomagolópapírban adta ide, hogy: itt van, ezek a munkások képei, majd oszd el közöttük! Én nem osztottam, inkább behívtam őket, hogy válogassanak, ki-ki a tetszése szerint. Gondoskodott még erről is. És akiket szeretett, azokat szerette. Akire haragudott, azzal előfordult, hogy szaladt elé a kapuhoz, hogy ne jöjjön be. Gondolták ők, hogy miért nem kellenek ők abba a helyiségbe. Tudták ők. De én nem akarok arról beszélni, hogy mi volt meg hogy voltak ezek a dolgok, mert ez már felesleges. Elmúlt már.- Mondotta, Tóth Menyhért segített abban, hogy Ön is elkezdett festeni, majd fafaragással és játékkészítéssel is foglalkozott. Ez hogyan alakult?- Már azelőtt is készítettem népi játékokat, olyan 510 darabot, de azzal se lettem népművész mester.- Még mielőtt összeismerkedtek Tóth Menyhérttel?- Nem, még az iskolában csináltunk valamikor gyermekjátékokat, és azokat kellett bevinnünk. Ügyes kezű gyerek voltam, más diákoknak is megcsináltam a feladatot, mert ők nem tudták. Két családom volt, mindig gyermekszerető voltam, feleségem is meg én is. Volt nyolc gyerek a másik háznál, csináltam nekik is csutkababát. Előfordult, hogy leültem velük játszani. Sokszor mondta is a szomszéd: Jancsi, te tiszta bolond vagy! Egy ilyen alkalommal átjött Menyus megint, és meglátta, hogy mik vannak ott: kis szekér, csutkaökör meg ilyesmi. Meghökkent, és kérdezte: ki csinálja ezeket? Mondom: én a gyerekeknek. Azt mondta, hogy ez nagyszerű. Azt mondta: ne hallgass az emberekre, a szívedre meg a telkedre hallgass! És csináld! Vele voltam először a hajósi alkotótáborban is. Sokáig jártam oda én is, mikor aztán fizetős lett a tábor, akkor már nem mentem. Én is szoktam írni, még verseket is. Ahogy adódik az embernek. A tudást lehet gyarapítani egy főiskolán. Szoktam előadást tartani még most is Kalocsán. Menyus járt templomba, de nem volt hasra esős típusú ember. Azt mondta: hinni vagy templomba járni az két dolog. Azért járni, hogy milyen ruha van rajtam, vagy azért, hogy lássák, dobok-e a perselybe valamit vagy nem, ez egy másik dolog. Nagyon sokszor bánt engem, hogy annak ellenére, hogy mi tízen voltunk testvérek, az apám otthagyott bennünket. Sosem felejtem el: Kalocsán volt egy géppuskaszázad, és hordták a kenyeret egy péktől. Mikor arra mentem, éppen a friss kenyeret pakolták a lovas kocsira. A friss kenyér illata megcsapta az orromat, és ott tátott szájjal néztem, ahogy pakolták. Nem tudom, hogy az a katona tudta-e vagy nem, mi játszódik le bennem, de három kenyeret odaadott, és így kenyértulajdonos lettem. Nem ültem le enni, hanem azonnal szaladtam haza, hogy a többiek is egyenek. Valahogy ilyen volt a Menyus is.- Ez még a háború előtt volt?- Igen. Amikor már jól ment Menyus sora, megkérdezte tőlünk, hogy miben tud segíteni. Mondtuk neki, hogy nem kell nekünk segíteni, magunk is megoldjuk. Erre azt mondta: aranyos testvérem, most tudok adni. Mondtam neki: nem kell, mert nem biztos, hogy vissza tudom adni. Tehát apám helyett apám volt. Sokat 68
