Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 7-8. szám - Mayer János: "Ennek az idegen földnek kell a hazánknak lennie…": Az elűzött észak-bácskai németek beilleszkedési problémái Nyugat-Németországban
nőtt.58 Azt ugyan túlzás lenne állítani, hogy a felekezeti különbség direkt összetűzésekhez vezetett volna, az előítéletek leépítése szempontjából semmiképp sem volt szerencsés. Az új otthon vallásos életét a menekültek gyakran üresnek találták, és nem találtak elég együttérzést és választ sorsukkal összefüggő lelki problémáikra. A templom közössége nem jelentette már azt, amit a régi hazában, hiszen gyakran katolikus templom híján más felekezet istentiszteleteit kellett látogatniuk. A menekültek jelentős része még évtizedek múltán arra is panaszkodott, hogy az egyház, de különösen a falusi papság nem helyzetüknek megfelelően viselkedett velük, s nem mutatott empátiát a lelkileg is sérült hívek iránt. Az evangélikus papok ugyanis sokszor nem csak az elesett, segítségre szoruló embereket látták a beáramló tömegekben, hanem azt a potenciális veszélyt is, hogy a saját felekezet dominanciája megszűnhet az adott településen. A frankföldi Weihenzell evangélikus lelkésze levelében például már azt vizionálta, hogy az újabb menekültáradat az eddig lutheránus Frankföldet Róma előretolt bástyájává fogja változtatni.59 A menekültek valójában sok pozitív elemet is hoztak a falvak és városok vallásos életébe. Nyugat-Németországban ugyanis erre az időre a buzgó hitélet faluhelyen is visszaesett a korábbi időkhöz képest. A magyarországi elűzöttek vallásos környezetből érkeztek, és buzgalmukat sorsuk alakulása még inkább erősítette. Aktivitásukkal több helyütt is új impulzust adtak a községek, kisvárosok vallásos életének. Ezt pedig még az evangélikus egyház is örömmel vette tudomásul, még ha a katolikus-evangélikus vegyes házasságokat eleinte nem is nézték jó szemmel.60 A menekültek és az őslakosok közössége sokáig továbbra is kölcsönösen elzárkóztak egymástól, főleg, hogy az emberek megítélését gyakran vagyoni helyzetük határozta meg. Az elűzöttek így elsősorban az „övéik" társaságát keresték, hiszen másutt eleinte alig volt rájuk fogadókészség. Nem csoda, hogy így szinte mindegyikükben erősödött a honvágy, és legfőbb vágyuk a közeli hazatérés volt.61 Jellemzően házasságokat is a saját közösségükből származókkal kötöttek. A bácskai menekültek azonban sokszor nemcsak a helybeli lakossággal, hanem a menekültek más csoportjaival szemben is védtelennek érezték magukat. Létformájuk, kultúrájuk ugyanis jelentősen különbözött a szudétanémetekétől is, akik e tekintetben lényegesen közelebb álltak az őshonos németekhez. A szudétanémetek ugyanis az elválasztó országhatárok ellenére is mindvégig német kultúrkörben maradtak, így őket könnyebben akceptálni is tudták, mint az „elmaradottabb" Duna menti svábokat. A szudétanémetek már csak számbeli túlsúlyukból, nyelvi adottságaikból adódóan is jobban tudták képviselni érdekeiket, mint a kezdetben mindenütt idegenül mozgó bácskai svábok. Többnyire az is volt a jellemző, hogy „különbnek tartották magukat náluk", és gyakran lenézték a népi németeket (vagy azok legalábbis így érezték). Ennek jellemző példája, amikor egy szudétanémet származású menekültügyi bizalmi kijelentette, hogy „nem hajlandó magát és népcsoportját a magyarországi és romániai németekkel azonos szintűnek tekinteni".62 Ugyanakkor a helyi lakosság elutasítása sem volt egységes. Egy helybeli férfi Obernburgban például udvarias hangú hivatalos levélben arra figyelmezteti a hatóságokat, 58 Beer, Mathias 1995: Alte Heimat - Neue Heimat. Das spezifische Verständnis von Kirche und Gemeinschaft bei den Vertriebenen aus Südosteuropa und dessen Auswirkungen auf den Eingliederungsprozeß im deutschen Südwesten. In: Jahrbuch für Ostdeutsche Volkskunde. 244-271. 59 Erker, Paul 1988: 150-151. 60 Uo. 38-39. 61 Interjú P. G.-vel Waiblingen, 1997. december. Felvétel a szerző archívumában. 62 Staatssarchiv Würzburg (StAWü) Landratsamt Miltenberg 5317. 32
