Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 1. szám - Báthori Csaba: A vesztes igazsága

elem őrzi (nem pusztán nevében, Ikaroszi-tenger), hanem minden cseppjében, elérhetetlen túlpartjaival, ringó csillagaival, egész élővilágával. Említettem már József Attila fordulatát: én tulmagasra vettem egemet, - a tizenhatodik század közepén Luigi Tansillo már megfogalmazta, persze akkor a hősi halál vigasztaló tudatában: Non temer - rispond'io - falta rovina, / poiché tant’alto sei, móri contento, I se 1 del sí illustre morte ne destina. (Ne félj - feleltem - a mély zuhanástól: / ha már egyszer ilyen magasra vetted magadat, halj meg elégedetten, / ha már az ég ilyen hősi halált rendelt neked.)

A mítosz egyik változata azt a belátást is nyomatékosítja: repülni kell (nem csak hajózni). És legnagyobb repülő szervünk, a szív valójában egész életében úton van emelkedés és zuhanás között, pillanatról pillanatra; nem is tudja, mikor éri el a mennyet és mikor süllyed el a pokolban. Battista Guarini a 16. század végén fedezi fel a mítosznak ezt a rejtett szögletét, és versét ezzel a csodálatos helyzetjelentéssel zárja: ma segua öve l'invita / suo destino o sia gioia, / pur che Dedalo giunga, lcaro noia (de / a szívnek / repülnie kell, / bárhová vonzza is sorsa vagy gyönyöre, / akár megérkezik, mint Daidalosz, akár elpusztul, mint Ikarosz). Ezért valahányszor Ikarosz elpusztul, csak azt írhatja a sírja fölé, amit 1682-ben Johann Christian Hallmann: Hier lieg' ich Icarus mit Seuffzern in der Grufft / Nicht etwan / daß der Todt das Leben mir geraubet / Nein; sondern weil mir itzt nicht ferner ist erlaubet / Zu fliegen wie vorhin durch die saphirne Lufft (Itt nyugszom én, Ikarosz, sóhajokkal a sírban / de nem ám azért / mert a halál elrabolta életemet / Ó, nem; hanem mert nem engedtetik meg nekem ezután / hogy repüljek mint azelőtt a zafír levegőn át).

Tompa gondolhatott volna arra, hogy Daidalosz és a fiú párbeszédet folytat a veszélyről és a végtelenről; kézenfekvő, hogy a bölcs feladata nemcsak a figyelmeztetés, hanem a mód, hogyan viselkedjen a vesztes a bekövetkezett katasztrófa közben. A mítosznak ez a szempontja a 16. században már ugyancsak ismeretes, Celio Calcagnini 1541-ben szóba is foglalja Ikarosz könyörgését: ...mi patrem adfer opem. / Ne frustra repetas miseri praecepte volatus; / lam rogo, iám dicta qua ratione natem (Atyám, segíts! / Ne hajtogasd hiába a szerencsétlen repülés szabályait; / hanem, kérlek, mondd meg nekem, hogyan kellene úsznom).

És mit fognak fel, mit töltenek át saját szövegeikbe a mítosz véréből Tompa kortársai s más modern költők? Baudelaire Egy Ikarosz panaszairól (Les plaintes d'un Icare) beszél, tehát mindenki lehet Ikarosz. De főleg a művész Ikarosz. Míg mások utcalányokkal hetyeg- nek, a művész felhőket ölel, ebbe törik bele a karja. Miközben őt egy rejtelmes tűz-szem bámulja és égeti, ő csak a Szépséget imádná, csak „nap-emlékeket" képes megpillantani ... és még az a büszkeség sem éri, hogy az örvény, a semmi, a sírja az ő nevét viseli majd. A panasz formájában kibomló művészönérzetnek - a pusztulás tudatának és alkotói magabiztosságnak, büszkeségnek és hiúságnak - ez a furcsa elegye a huszadik század alkotóinál is megfogalmazódik. A „határátlépés" jelentheti azt, hogy az ikaridák (ahogy Hellmuth Wetzel 1912-ben nevezte őket) meghalnak már azelőtt, hogy mások éltek volna, / és azért élnek, hogy meghaljanak. De utalhat arra is, hogy aki a Naphoz férkőzik közel, aki a leghatalmasabb fény és magasság légkörében akar tanulni, az - legalább végzetében - nem szabadulhat meg a Földtől. Kam zu nah an die Sonne / oder vom Boden nicht los (Túl közel ment a Naphoz / vagy nem szabadult el a Földtől), mondja 1980-ban egyik versében Gerd Adloff. Hasonló öntudat és lélek szólal meg Ernst Jandl egyik 1954-es versében: Ikarosz magasan az emberek felett pusztult el, leszállt magasan az emberek felett (Ikarus ging unter / Ikarus ging unter / hoch über den anderen).

Ez a szemszög nem volt mindig uralkodó. A képzőművészetben id. Pieter Brueghel képén jelenik meg a leghatásosabban az a kettős felfogás, amely a költészet utókorát is delejezi: a világ nem tulajdonít nagy jelentőséget a hős pusztulásának; minden halad tovább a maga útján; a szántóvető alighanem észre sem veszi, hogy a háta mögött, alig pár méterre tőle vízbe pottyan egy ember, aki megjárta az eget. W. H. Auden Musée des Beaux

56