Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 1. szám - Báthori Csaba: A vesztes igazsága
Arts című versében ugyan dicséri a régi mestereket, akik ismerték még a szenvedés helyét a teremtésben, de arra is felhívja a figyelmet, hogy a halál, a szenvedés vagy a kudarc egy egységes világképben a mindennapi életnek ugyanolyan alkotórésze, mint az esti lefekvés. Ebben az értékrendben egymás mellett áll a hóhér és ártatlan lovának fara, amelyet egy fához dörzsöl. Az emberek létfunkcióikat gyakorolják: dolgoznak, szeretnek, úsznak, táplálkoznak, miközben a tőszomszédságukban esetleg világraszóló esemény zajlik (pl. a Csodás Születés, vagy éppen Ikarosz csobbanása). Hogy egy eldugott, kutyáknak való sarokban mártírium megy végbe. Auden verse felerősíti a Brueghel-kép rejtett szomorúságát. A kép mintha azt rebegné: nincs értelme a világ elleni lázadásnak; szinte nevetséges a vízből kiálló, kalimpáló két láb. Maga a világ, az egész környezet, a világegyetem nem kér a lázadókból, a világrendet felborító kivételekből. A világ közömbös a rendkívüli felszólítások iránt, nem kívánja az életfolyamatot megszakítani még a legnagyobb tragédiák miatt sem - sőt, közönyével kiközösíti a mennyei-pokoli hírnököt. A modern társadalmakban, ahol a meghalás naponta a szemünk előtt megy végbe (a nyilvános haldoklást utca és képernyő egyaránt közvetíti), a közöny, a vakság személyessé válik, és a részvétlenség bűne is közös, egyetemes. W. H. Auden Tompa didaktikus lázával ellentétes megrökönyödése felvillantja a mítoszban elhanyagolt személyes szenvedés elemét is: Tompa tódít, és szemére vethetnénk, hogy elhanyagolja Ikarosz őrült fájdalmát... Túlkiabálja együttérzését, és hidegvérrel felszólítássá mesterkedi megdöbbenését. Nehéz itt dönteni. Ami nagyszerű kezdeményezés a pusztulást megelőzte, az nem válik semmissé utóbb; a kezdeményezés pedig mindig járhat előnyös következményekkel a világ szélesebb üdvrendjében. Már csak azzal is, hogy valaki más (például Daidalosz) továbbsüvít mellőlünk célja felé; vagy azzal, hogy nevünket viseli a kozmosz egy része; és néha (mint Brueghel képén, Auden versében) ugyan az kerül előtérbe, ami közönséges, és az szorul peremre, ami rendkívüli, de magasabb értelemben mindkét esetben az történik, amit végül Tompa verse magasztal: az ostromló bátorság kerül a középpontba. A képen is Ikaroszt keressük, és a vers olvasása közben is megrendülünk a magasság vágyától (Nemes Nagy Ágnes kifejezése). És meglehet, hogy a vesztes - tompái értelemben vett - boldogsága nélkül a közömbös világ sem teremthetné meg egyensúlyát. A közvélekedés szerint: aki többnek hiszi magát másoknál, annak bukás a sorsa. A kedvezőbb ítélet viszont a Tompáé: mindegyikünk, minden ember egy-egy magasságra sóvárgó, sokszor veszettül pörgő bolygó, és emelkedése esztelennek tűnő kísérlet a boldogságra. És ha kudarcot vall is, ha boldogtalan is, ő testesíti meg azt, ami az emberben emelkedni képes. (2014) 57
