Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Füzi László: Elakadások: 4. rész
88 Füzi László Elakadások IV. rész Mindig a valamikori történésekről gondolkodik, legalábbis ebben a könyvben. Az utcán járva, ha éppen nem a múlt történéseit idézi fel, gondolkodását a jelen tölti ki, munkahelye gondjai, érdeklődéssel figyeli a maga átalakulását, gyakorlatibb munkát végez, mint korábban, mondaná, de ez így nem igaz, korábbi munkáját megőrizve végez gyakorlatibb munkát, mint korábban, s így érdeklődése is gyakorlatibb lett, ráadásul rövidebb időtávlatban gondolkodik, mint korábban. Közben érzi, most is, s korábban is érezte, a múltról többet tud, mint a jelenről. Nem tudja, így kell-e ennek lennie. Nem tudja, milyen szerepet kell játszania az ember életében a történelemnek. Azt gondolja, korszakonként változik ez a szerep. Van, amikor a történelem kerül előtérbe, s van, amikor a jelen, most, hogy egyre kevésbé érzi a jövőt, a jövő lehetséges előtérbe kerüléséről nem is gondolkodik. Ha hatvanévesen már emlegetheti az egész életét, akkor azt mondja, egész életében a történelem foglalkoztatta, az kötötte le gondolkodását. Gyerekként történelmi regényeket olvasott, az egyetemen a magyar mellett történelem szakot is végzett, tanította a történelmet, mégsem nevezte magát sohasem történésznek. Igaz, irodalomtörténésznek sem, vagy ha igen, akkor jobb híján, mert mondania kellett valamit a foglalkozásáról. Ahhoz, hogy történésznek vagy irodalomtörténésznek mondhassa magát, kutatnia kellett volna, új, korábban nem ismert tényeket kellett volna felszínre hoznia, de kutatásra soha nem volt ideje, ha valami hiányzik az életéből, akkor talán éppen a kutatás hiányzik, de csak azért, mert ennyi idő elmúltával ennek a módszertanát is szeretné a maga számára kialakítani. Nem kutatott, tanítani is rövid ideig tanított, mégis állandóan a történelem foglalkoztatta. Talán azért, mert gondolkodását mindig a történelemmel akarta alátámasztani. Bármit gondolt, azt a történelemben helyezte el, állandóan történelmi összefüggéseket keresett, gondolatmeneteit mindig a történelemből indította. Önmagának volt szüksége a történelemre, nem kutatni akart, s nem is tanítani, önmagát akarta a történelem által és a történelemben megérteni. Nem tud mást mondani, csak azt, hogy minden, ami körülvette, a történelmiséget sugallta számára. Ezért döbbenti meg a történetiség mai szétesése. Fiatalkora a történelemért folytatott küzdelemben telt. Nem frontális harcokra kell gondolni ennek kapcsán, hanem szívós küzdelemre, mondjuk általánosítva és szólamszerűen,
