Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Péter Márta: bardo földön és túl: vers
84 gyűjti útra, de amit evilági szemmel láttam, az még itt volt, itt létezett, földi érzéknek rajzolva. de mi az itt , és mi a földi érzék , csak egyezése köz nek, hajtsuk meg fejünket, és amit láttam, lehet, hogy csak én (ki az?) pedig én volt az összes elmenő is, sokak közt az, ki jézus évet élt, aztán bal-esetben loccsant szét feje, s anyja üvegbe gyűjtve vérző vérét, agyának velejét, amit belőle összekapart, huszonév őrizgette, mert addig őrizte ruhaszekrény a bomló tartalmat, gyógy-ereklyét nyitva-seben, itt maradt életen. ez volt a titkos motor, vagy a félelem és szeretés testbe ragadása, hordozó ábrája, amit ki-ki feltalál magának, és viteti létét, halálig. én volt az asszony, ki testben, korban százig húzta, s még utolsó fekhelyén is csak feje lett kisebb (ahogy mondták), és fejével elment nevetése is. én volt, ’ki már be se fért a faragványba, úti-ládájába, talán szabattak neki másat, hogy legyen nyugodalma, békességes lelke, látva a lakást, akarást érte. de kiért tesz az élő cselekvéssel, kinek üdve, nyugodalma fontos, ha gyásza föld zuhanását paplannal játssza ki, és ki érti a halált szótartó bizonyságot, ki akarja érteni? ám ő mindig eljön ha nem ígérte, akkor is. én volt, ki élni akarva az életért evett, de már hiába, teste útra fordult, kiadta-visszahányta e világba étkét, és az életért evő a visszahányt étekre mint testinem re, ítéletre meredt. búcsú volt ez, csupasz magaslati szó, amikor muszáj az engedés, muszáj engedni a külsőt, formahordozónkat, mert a szolgálatnak vége, váltidőre bevégeztetett (de ezt is ki tudja). ki tudja megfelelni, hogyan van ott, a fordulóban, honnan csak egy tekintet marad a sötét hír visszavilágba, ha ott voltunk az ágynál (vagy akármáshol) akkor , éppen akkor. én az ágyivégben voltam, figyeltem, várakoztam, tán valaki intett is, valami tudta bennem a percet, ott voltam, mikor fektéből felpattant, hirtelen felült a másnak erejéből, és tekintésünk összeért, aztán lehanyatlott (alvó oroszlánként), jobb felére zuhant nyitott szemmel, de azzal ide már nem látott. s tán füle is bezárult ennek a világnak, nem hallotta már a madarak hajnalát, ahogy én virratag, s nem tudni, bánkódott-e rajt’. ahogy válasz nélkül marad a ravatalon fekvő könnye, szemnek áttetsző cseppje is, életfogalom életmúltában, elhagyott testi tárgyban, és marad a szó is bent, visszazuhanva elnyílt szájba, lentsötéti végvilágba kerestük a titkot, titkos ajtaját halálnak, játéknak öltöztetve formát, rítust, vagy ’mi abból nekünk még maradt a láthatóban, mert ravatalosdi volt a játék, amiben próbafeküdtem én is, sötét szemfedővel, fogyó lehelet-erővel, s bár áttetsző volt az anyag, hirtelen messze lett a világ, ahová tartozni hittem magam, és ledobtam szemfedőmet. valami sejtés támadt bennem, hogy mily vékony a határ, hogy benne lépdelünk napos tájon, világoson is sötétben, de ez mind övé , az
