Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Péter Márta: bardo földön és túl: vers
85 ismeretlené, minek részei voltunk, maradunk, érzékeinknek fogható, testi léttel olvasható milyenségét értve is (talán), s közben a minden, a teljesség körbefog, magába zár, és szabadságunk a fogság tudása, fogalom-sejtés, hogy bármi benső kiáradása egy velünk, és mi vagyunk kint és bent is, testhatáron innen és túl, az összes tükör minket mutat, a mi árnyunk-énünk veri vissza. mert minden birodalmak nem valahol másutt vannak, de bentről jönnek, szíved négy kamrájából, szívednek négy táján s középen terülnek el , s a színek, fények, jelenések napjain köztes-léti vándorként bolyongva, ha félelem és rettenet űz, ne félj akkor se, hisz a vérivó istenség is tudatod teste, még ha óriásként, hatalmas tagokkal, eget borítva derengne is alakja föl, borzadály helyett védistenségre lelhetsz benne. ám a nyolcadik napi bolyongástól és utáni időkben is jöhet szabadulás, amikor nem kell tovább lefelé vándorolni, ha nem rettegsz , és nem hagyod magad gyengülni jelenéstől. akkor jöhet agyadnak mélyéből a nyolc némber , agyadnak keleti tájáról az első, jobbjában emberhusáng , a baljában vérrel teli rőt koponyatál , délről a sárga, íjjal és nyíllal fegyve- rezve, nyugatról a vörös, a víziszörny-zászlót tartó , északról a fekete, kinek kezeiben dorje és vérrel teli emberi fejbőr , délkeletről a vörös, aki jobbjában belet tart, baljában belet eszik , délnyugatról a sötétzöld, baljában vérrel teli koponyatálat tart, és jobbja gyémántjogart lenget , jöhet északnyugatról a sárga-fehér, aki testtől fejet szakít el, jobbjával szívet markol, és baljával a testet eszi , északkeletről a sötétkék, ki hulláról fejet tép le és azt eszi . agyadnak mélyeiből kelnek ők, onnan lépnek elő, ne érezz félelmet más megtévesztő, félrevezető árnyképek től se, tested most hajlam- s elmebéli test , ha ütik, darabokra vagdalják is, meg nem halhatsz . üresség itt minden, és üresség az üresség ellen mit sem tehet . mit gondolt testéről, kit a proszektúrán toltak elém, s fejének hátul híja volt, mit gondolt az állapotról, ha látta magát, a haját, a semmi takaróját, és hol volt az agy, melynek mélyeiből jelek támadnak, jelenések, félelmi tárgyak. tán ottmaradt szeszben, valami üvegben a nagy tudományna k, s tán ottmaradt szíve is; mellkasából papírvatta mint ünnepi csipke díszlett ki, abrosz egy halotti asztalon, kórházi bútoron. (s csipkétől jött a régi kép, a ravatalra, halott szívre hajló asszonyé, kinek gyászhuszár súgta el, hogy nincs ott már semmi, ne keresse, ne hallgassa, ne szeresse…) de a magasnak is szólhat kérdés, hogy kié a test, kinek birtoka élve-holtan, és kié az én, az ember és az elme, s miért bolyong a fájás benne, ha a halál terítéke érkezik. és nézed, lopakodik szemed, bámulod az új állagot, míg egy hang törölgeti agyad, a boncmesternek jó keze van . igen, még így is szép a halott, belőle maradék, s nem tudom, látta-e valahonnan, hogy asztalánál evilági szívem gyötrül, mert történetén kívül maradt, s nem lehet már neki támasz, csak remélő, hogy az útra keltet saját útja szabadítja is, elköti szenvedéstől, kínzó szenvek kötésétől, amiben az ember úgy elfészkeli énjét, lenti lényét, gondjában (vagy másért)