Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Bányai János: Valóban mi lesz velünk
57 kezetbe való montázsolását, a groteszk, az önparódia, a nonszensz jegyeit, a képteremtő fantázia által előhívott realitáslátszatot, néhány vonásra redukálódott képiség plasztikusságát. S mindenekfelett a vallomásosság, a romantikus beleérzés és ellágyulás, a sértetlen idill további tarthatatlanságát revelálják.” Mindez jól látszik a Valóban mi lesz velünk ben közölt két Tolnai-versen, de úgyszintén felismerhetők a Domonkos-verseken is, azzal a különbséggel, hogy Domonkosnál előtérbe kerül a narráció, ezzel együtt részint a vallomásosság, sőt, még az idillnek is helye lehet a német várost idéző, akár a Görögországot szóba hozó versekben. Végel László utószava a kötethez, távolról ugyan, de mindenképpen a válaszadás szándékával készült, s nem véletlenül hozta szóba a nemzedéket, amelyhez mindkét költő, és maga Végel is, meg sokan mások odatartoztak, és a verskötet címe mindenki számára kérdés volt, mert akkoriban, 68-ban, igazán nem lehetett tudni, mi lesz velünk. A kötetcím kérdése azonban nem veszített időszerűségéből, később is, az elmúlt évtizedek során, rendre fel lehetett tenni, s fel is tették sokan, de senki sem lelte meg a választ, mert valójában nincs válasz a kérdésre, marad a kérdés tisztán, a maga időtlenségében és ragyogásában. A kérdés átment költészetbe, és akár az is mondható, hogy Domonkos nagyverseinek, a Kormányeltörésben nek, a Der springt noch auf nak, a Kuplé nak alapjaiba ment át, de ott rejlik Tolnai prózájában és verselésében is. Jól látható a kérdés abban is, hogy „e korosztály lírája (tágabb értelemben: irodalma) a történeti avantgárd tapasztalataira építő, bár tőle sok szempontból el is térő neoavantgárd poétika és versnyelv szokatlan újdonságával tört be a hatvanas évek jugoszláviai magyar irodalmába” – írja Harkai Vass Éva. A történeti avantgárd, de a neoavantgárd nyomai is jól láthatók mind Tolnai, mind Domonkos versein, s ami akkor – a hatvanas években – elkezdődött, az folytatódik a későbbi évtizedekben is, főként Tolnai prózájában és lírájában, mert Domonkos valamennyire elhallga- tott, alig publikált az elmúlt évek során, kivétel a nemrégiben közzétett Yu-HuRap, amely nem lép túl azon az irányon, amit a korábbi hosszúversek követtek. Tolnai újabb történetei rendre versbe mennek át, a versben írott regény, az Ómama egy rotterdami gengszterfilmben versei pedig prózába mennek át. Legalább két okból említem éppen ezt a könyvét Tolnai Ottónak. Egyik oka a könyv újbóli szóba hozásának az a régi meggyőződésem, hogy Tolnai a magyar költészetnek a klasszikus modern idején erős várrá épített metaforáit robban- totta fel, és a robbantás nyomán keletkezett törmelékből építette fel a maga versvilágát. A modernnek metaforára kiélezett verseléséhez hozzátartozik a majdnem szabályos strófaszerkezet, a rím és a jambus. Ezek a látszólag semleges versformáló eszközök hozzák elő és világítják meg Babitsék, Kosztolányiék, de még Szabó Lőrincék metaforáit, s ezen a későbbiek, Pilinszky és Nemes Nagy, de még Tandori sem változtatott sokat. Távolabbról szemlélve összefüggő sor ez, amelynek állomásai más-más névvel illethetők, ám akárhogyan nevezzük is a múlt századi költészet történetének szakaszait, a metafora és a szabályos- nak mondható verselés szoros összefüggése nem tagadható. Hát ezt a szoros összetartozást robbantotta fel Tolnai Ottó, és az így nyert történet- és képszilán- kokból, a hulladékból és a maradékból építette fel nemcsak verseit, prózáját is. A másik ok, amiért éppen ezt a könyvet hozom szóba, a korábbiakat is szóba hozhatnám, a fentiekből következik. Mert a robbantás nyomán keletkezett törme-
