Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Bányai János: Valóban mi lesz velünk
58 léket és szilánkhalmazt Tolnai egészében átitatta saját élményeivel és tapasztala- taival. Helyi élmények ezek, akár földrajzilag is körülírhatók, ezzel együtt persze személyesek is, ha úgy tetszik, alanyiak; Tolnai akár versben, akár prózában, nem is beszél másról, mint erről a „kisvilágról”, mondom idézőjelben a szót, mert ennek a kisvilágnak a kisugárzása az egészet, ha úgy tetszik a teljességet érinti. Azt a megfoghatatlant és kimondhatatlant, amit jobb szó hiján és körülírva a köl- tészet, az irodalom, a művészetek katartikus hatásának mondunk, miközben alig van fogalmunk arról, mi is ez a hatás. Eme két okból hoztam szóba Tolnai Ottó korábbi könyvét. Amihez még azt is hozzá kell tenni, hogy mindennek, élmé- nyeinek és olvasmányainak, az egész „kisvilágnak” – ismét idézőjel – életrajzi vonatkozásai vannak; Tolnai életrajza és családtörténete feltárható és megírható verses és prózai munkája alapján. Van azonban egy harmadik ok is, amiért éppen ezt a könyvét tartom magam mellett, ez pedig nem más, mint Tolnai Ottó egyik mostanában megjelent verse, amely a fent említett könyv után olvasójára megint egyszer katarktikus hatást tehet. Erről az egy versről vagy versrészletről az aláb- biakban. Egyszer régen a szabadkai könyvtár előadótermének előszobájában Tolnai Ottó mutatott nekem egy képet, már nem emlékszem, kinek a festményét, két ablak között állt a kép, talán nem is a falon, hanem egy karosszék támlájára fektetve, arckép volt, ha jól emlékszem, de nem a kép kerete vagy a festmény ábrázolta arckép miatt mutatta, hanem azért, mert a festmény közepe táján, alig látható, távolról semmiképpen, csak közvetlen közelről észrevehető, remegő fonál húzódott végig, talán éppen cérnaszál. Nem osztotta két részre a képet, nem telepedett rá az ábrázoltra, valahogy távol maradt, és ezzel együtt a mély- ben, a festmény mélyében, ahol nem az ábrázolt, hanem a csupán megjelenő mutatja meg magát. Erre a remegő, Maurits Ferenc rajzait is uraló selyem cérnaszálra emlékeztem, amikor elolvastam Tolnai Ottó A kisinyovi rózsa című hosszabb, Tandori nyomán „félhosszúnak” mondható versét. Esik is szó a szálról a versben: a „kisinyovi bácsi” gyerekkoromban egyszer jött gyarmatáruval talán csak tengeri fűvel tele egy nagy jutazsák kihúztam belőle néhány szálat szépen látszott hol fogyott el a zöld fonál melyik volt az utolsó tengerifűszál Erre a „zöld fonál”-ra épül A kisinyovi rózsa. Erre utal a vers zárlata. Hirtelen váltás a vers végén, a kihagyás – katalexis? – után „egy másik költemény témájá”- nak szóba hozása, hogy az én majd „szépen” elutazik „ Kisinyovba” , „ugyanis az egyik röptéren / láttam egy lányt”, aki „a kisinyovi gépre szállt” : „akkor is a vulkánfiber volt nálam / benne zöld filcbe bugyolálva / lila ibisztojás / amely szintén sivatagot felté-
