Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Tolnai Ottó: 5 alkalmi kisesszé
48 megörültem, hiszen én egy másik fehér virágcsendélet kedvéért már évtizedek óta egészen Győrig eljárok. A Kolozsváry-gyűjtemény Fehér (fehéren fehér) törött szárú virágcsendéletéről van szó, amelyet a nagy fotós, Kertész Tulipe melancolique című fotójával párosítottam magamnak. Most, ott a kis könyvtárban is az volt az első reflexem, azonnal el kellene utazni Győrbe, Menyus törött virág- szálához, ami ott Vajda- és Román György-képek között látható. Szeretném, ha a Forrás szerkesztősége, amely a maga módján már-már egy Tóth Menyhértre sza- kosodott intézmény, számai gyakran Tóth Menyus-füzetek, -közlönyök, rendez- ne egy látogatást ahhoz a fehér virághoz. Persze, azt talán mondanom sem kel- lene, a mórahalmi könyvtárba is ellátogathatnának. Milyen szép lenne bizonyos időközökben három-négy Tóth Menyus-képpel beszélgetéseket rendezni ott. Máris hallottam magam, amint Menyus édesapja paprikamolnárságához, faoltá- sához, kosárfonásához kötődő majoránna termesztéséről beszélek, mint par exelence festészeti problémáról. Palicsi vegyész barátom egész munkakorát a horgosi papri- kafinomítóban töltötte, ha vele beszélgetek, akkor is mindig úgy érzem, par exelence festészeti kérdésekről tárgyalunk. Arra gondoltam, vegyész barátomat is elhoznám magammal azokra a könyvtári beszélgetésekre, Mórahalmára. És persze, ha például a Paprikavivő című képről beszélgetnénk, Bálint Sándor paprikakönyvéből is olvas- nánk szemelvényeket… Sosem értettem, az ún. nagy népi írók közül miért nem írt senki, se Illyés, se Veres Péter, se Németh László, se Erdei Ferenc valami vastag könyvet, monográfiát Tóth Menyusról. Az ő számukra valamiért csak Szőnyi volt a festő; különös, még Márai számára is, hiszen ő sem írt egyetlen egy másik magyar festőről sem. Olykor úgy érzem, még Hamvas is sokat tanulhatott volna tőle a ter- mészetet, de a festészetet illetően is, hiszen Menyus majoránnatermesztése, paprika- ismeretei sokkal, de sokkal valóságosabbak, izgalmasabbak, mint Hamvas méhese, cseresznyeszedése, amit én persze szeretek, de hát az azért mégiscsak másodlagos élménynek mondható. Valami olyan nagy trouvaille-ra gondolok, mint amilyen Füst és Kosztolányi írásai voltak Nagy-Balogot illetően. Még az jutott ott, a mórahalmi könyvtárban bóbiskolva eszembe, hogy én először Herceg Jánostól hallottam róla. Együtt dolgoztunk az Újvidéki Rádióban. Lementem vele a stúdióba, segítsek szalagra venni penzumait. Egyszer csak azt hallottam, valami festőről beszél páratlan lelkesedéssel, akinek én, a Rádió kép- zőművészeti kritikusa, sosem hallottam a nevét (hiszen a magyar festők közül azelőtt ő is inkább csak Egryt emlegette). Jócskán zavarba jöttem. Ki ez a festő?, kérdeztem tőle zavartan, ahogy kijött a stúdióból. És akkor mondott róla néhány mondatot, majd hozzátette: Konjović (Rouolt és Soutine közelségéből induló, Czóbel és Tihanyi Lajos párizsi barátja, akinek éppen akkor nyílt tárlata a Grand Pallais-ben) is igen nagyra becsüli. Nemsokára megkért, ha lányomhoz utazok Pesterzsébetre, vigyek el egy levelet Tóth Menyusnak… Na, kérdezte Jutka, ahogy akkor, a könyvtár felfedezésekor, beültem mellé a kocsiba: mit láttál? Tóth Menyhért-képeket, mondtam. Hol?, kérdezte. A Tóth Menyhért Könyvtárban, mondtam. Úgy hívják?, kérdezte csodálkozva. Igen, mondtam, itt született. Milyen szép, mondta, hogy így hívják. Nem hiszem, tette hozzá, hogy sok könyvtárat neveztek el festőről a világban.
