Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Tolnai Ottó: 5 alkalmi kisesszé
47 pedig a színes jelzéseknek, villanásoknak-lobbanásoknak biztosítana teret, akusz- tikát, jóllehet erről is, arról is a festészetet magát jelentik. Igaz, a szintetikus képek nagy fehérségben is ott ezek a színes jelek, villanások-lobbanások. Elég megem- líteni a Táncolók közötti vörös csíkot például. Sőt, a korábbi képeken is fellelhető mindez. Gondoljunk például az 58-as Kalocsai tánc ra vagy az 59-es Önarckép re. A festő ( Piktor ) hihetetlenül kecses mozdulata. A daloló pemzli. Akárha egy daloló, sárga tarajú, zöld madár, avagy egy sárga-zöld virágszál. Majd a pemz- li felfutó, kubisztikus, elvont spirálnyoma a falon. Nyoma a mindenségen. A tojássárga boldogsága. A fehér képen a minimális fekete részletek: a zseniális mód megkapart fekete haj és a piros kendő minimális bravúrja, ezek a részletek külön írást érdemelnének. Az ecset fekete nyele és a derekát megtámasztó fekete vonal. A kissé nagyobb kék ruhafelületre is mintha tojások lennének ütve. És az arc csodája. A fekete haj említett vékony holdkaréja tartja a fehér koponyát, amelyen a sárga orrtól sárga csipkéződés indul. És a legfontosabb, a palettaként szolgáló kis, patinazöld lábú sámlin sejlő négy festékgomb. A rózsaszín. Az okke- rek, amelyek a nő mellén arany tallérokként tükröződnek. És a halvány kéklila. Amire a jobb sarokban, egészen fenn, rózsaszín felhő alatt egy talán az arany tallérokra rímelő labda avagy Nap, ha nem éppen a telihold és a holdkaréj egy- ben… Amilyen izgalmasan, összetetten, szabadon és virtuóz mód van megfestve a figura, olyan izgalmasan, összetetten, szabadon és virtuóz mód van megfestve a kép zöld lábú kisámlitól felfutó jobb oldala is. A kéz, mint jeleztem, a melodikus gyengédség maga, viszont a szétvetett lábak valami komoly energiát, elszántsá- got jeleznek. Egyszer majd újrakezdem a kép leírását, határozom el máris. A festő t mint olyat nekem két művész tudta legizgalmasabban leredukálni, jellé emelni: a zágrábi Tartaglia, aki egy méltóságteljes, egy intő, egy összpontosító finom karmesteri mozdulatot különített el; valamint a Párizsban élő, az Adria mellett született szerb festő, Omčikuš, aki pedig a világvárosi építkezések pikto- rát, az épületfestő figuráját különítette el, emelte általános érvényűvé. Menyus Piktor át ott látom közöttük. Mindig elérzékenyülök, majd szinte ujjon- gok, ha látom ezt a képet. Sosem gyengédebben visszavont festékeket, festékgombo- kat. Ezekkel a gombokkal aztán felgombolható az ég fehér háttérre, fel a sivatag, fel az összes életet adó, avagy lisztbe ütött tojás. Ilyen minőségű halványkékje, rózsa- színje még Pascinnek, a párizsi bordélyok csodálatos festőjének sem volt. Mennél halványabb, annál intenzívebb gyengédségében. A figura pedig annál trabálisabb. Aztán ott Mórahalmon, észlelvén, könyvtári, képírói inkognitóm senki sem veszélyezteti, körülnéztem. És még két-három fehér Tóth Menyus-képet találtam. Úgy gondoltam, e képek állandóan ott vannak, jóllehet az sincs kizárva, éppen valami szerény Tóth Menyhért-tárlatra tévedtem be. Milyen csodálatos ez: a kis tanyasi könyvtár, amely immár nagyvilági, nemsokára akár mondén fürdőhely könyvtára, egyben a szegedi tanyavilág (Szegedi tanyák) világhírű szülöttjének képtára is. Így, észrevétlen, természetesen. Később, amikor egyszer ismét vis z- szamerészkedtem, és már csak egy Tóth Menyus-képet találtam, igaz, annak is nagyon megörültem, kisült, valóban tárlatról volt szó, és csupán ez az egy jelleg- zetesen összemarkolt, bögrébe helyezett fehér virágcsokor az övék. De annak is
