Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Tolnai Ottó: 5 alkalmi kisesszé
41 tékos ízlésű svájci barátnőjét Dado Galerie Jeanne Buchernél megrendezett tárla- tára. Aki járt arrafelé a rue de Seine-n (Szenes Árpád is állított ott ki mediterrán ihletésű, ún. delta-képeiből például akkortájt, nem véletlen említem őt, ugyanis Vojnich Erzsébet térfelfogása bizonyos szempontból mintha rokon vonásokat mutatna Szenes élettársa, Vieira da Silva térfelfogásával), tehát aki járt arrafelé, tudja, szűk, egyáltalán nem galériát sejtető udvari bejárat, majd az udvar végében lévő galéria, amely már az udvaron elkezdi kirakni a képeket, esetünkben a hatal- mas kék medencéket… Olyan érzése volt, mesélte ismerősünk, és akkor most Valéry után, Flaubert szellemét kellene megidéznünk, akárha egy római termába érkeztek volna a császár és kísérete legyilkolása utáni pillanatban... Ismerősünk mesélte, egyszer csak azt vette észre, elmaradt mellőle barátnője. Ide-oda pillant- gatva kezdte keresni, amikor is ájultam fekve, a földön pillantotta meg őt. Az a szlovén–bosnyák–lengyel festő, Bojan Bem pedig ténylegesen is Hockney mondén festészetének közelségéből érkezik. Ám Bem is egy mediterrán festő, gyakran él, dolgozik Koperben, de facto a szlovén festészet része, elvben tehát még mindig van felségvize (a felségvíz alatt itt egyfajta menekülési útvonalat, illetve éltető azúrt értek, végső soron festői anyagot), jóllehet ő egyértelműen belgrádi képzőművésznek vallja magát, erős szálakkal kötődik a bizánci mozdu- latlansághoz, képein, akárha déli kolostorok falai, átforrósodik Hockney mondén világa. Medencéi már-már geometrikusak, jóllehet valójában az ő geometriája is puha geometria. Szabályos medencék, melyek mellett olykor egy fehér kutyát avagy pontosabban: egyszarvúra emlékeztető fehér lényt látni. Ám van még egy kis medencés képe Bojan Bemnek, amely mindegyik közül legközelebb áll hozzám. Gyurmaként felmagasodó sötét hegycsúcs. Zarathustra járhatott tán ilyen magasságokban. És e csúcs tetején puhán geometrikus kis medence. Kicsinek mondom, minden bizonnyal azért, mert madár-, sőt talán még egy azon is felüli perspektívából látjuk. Nehezen találtam utat felé. Jóllehet út oda fel nem is vezet. A megoldás felé mozdulni egy kevésbé ismert David Fridrich-kép segített volt. Magas legelőket látni, amelyeken valami kékes körforma sejlik. Nem tudjuk, mi az, nincs rá szavunk, a képet illetően semmi információnk. A delelő nyáj hagy olykor maga után ilyen nyomot, illetve a cirkuszosok sátra. Avagy talán, tapogattam tovább, egy felhőn keresztül látott tengerszemről van szó, egy elejtett, monoklilencse- forma tengerszemről… És attól kezdve én mint egy tengerszemmé emelkedő (tisztuló) medencéről beszéltem Bem kis képéről. Egy medence, amihez talán csak az Istennek van köze. Nem tudjuk. Semmit sem tudunk, hiszen csak felül- ről megközelíthető. Alulról, mondtuk, megközelíthetetlen. Ahogy valójában az eltűnt civilizációk képződményeit sem tudjuk megközelíteni, legfeljebb csak turistaként. És itt ezek az ismeretlen civilizációk elhagyott lépcsőzetes, medenceforma alakzatokkal teljes építményei, templomai, medencéi, termái, tengerszemmé tisztuló, elérhetetlen medencéi vezettek vissza bennünket Vojnich Erzsébet üres tereihez, csarnokaihoz, medencéihez. Mert egy már-már ismeretlen civilizáció építményei ezek is. Hiszen semmit sem sikerült megtudnunk rendeltetésükről, ürességük mibenlétéről, semmit árva kis medencéiről. Jóllehet valami hason-
