Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Tolnai Ottó: 5 alkalmi kisesszé
42 ló hatással vannak rám, mint Bem ama kis tengerszemmé tisztuló medencéje, amelyhez immár csak Istennek van köze. Olykor fürdik benne, mondom, és a szépíró máris szeretné részletezni ezt a fürdőzést, jóllehet nem tudja részletezni, legfeljebb ha nem a kéményseprő lánya felé tapogatva… Mindenféle elpárolgott fáradt olaj, szurok és kátrány, mindenféle nehéz vizek ülepedtek e kis medencék aljára, korom és hamu. Akárha a metafizikum érint- hető valós anyaga maga. Egy civilizáció – különös mód éppen a mi civilizációnk –, amelynek csak árnyéka van, de magáról a civilizációról, noha egy civilizáció sem mutogatta ennyit magát, egy civilizáció sem beszélt ennyit magáról, semmit sem tudunk. E sötét, nehéz anyagok medencéinek, akárha e medencék tárolta nehéz árnyak, az árnyak metafizikus anyagai, első pillantásra immár alig észlelhető alkími- ájának művésze Vojnich Erzsébet. Pillanat kérdése, e kis medencék sötétségei mikor idéznek elő, akárha a sötétkamrák előhívó táljai, ismét hasadást. Ám most már pozitív képhasadást. Mikor jelenik meg e kis árva medencék alján e hosszú, szinte megszenvedett, a melankólia keserűségeivel is teljes sötétség után a szín mint olyan. Egy csöpp sienai barna avagy vörösbarna umbra. És akkor már egy lépéssel közelebb kerültünk ama fürdőzéshez… Máshol emlegettem már, hogy a szabadkai csipkegyárat is megkíséreltem a tiszta költészet módszereivel privatizálni, mármint megvenni 1 euróért. A dolog még függőben van, tenderek satöbbi. Ám a minap fiam azt találta emlí- teni, a csipkegyárban filmeznek éppen; egy idős, 90 éves „csipkeverőt” visznek vissza a helyszínre, aki egész munkakorát e gyárban töltötte volt. A gyár persze már nem dolgozik, jóllehet még látni egy-két gépsor maradványát, de napok kérdése, azt is eladják ócskavasba. Ám a csipkés bácsit követve, némi tiblábolás, keresgélés után, egy kis, sivár szobanagyságú teremben mégis találtunk néhány dolgozó nőt. Akárha e gyárak misztikus mód túlélő szellemeit, sorsunk párkáit. Gézt, fáslit készítettek. Talán régi és még ránk váró sebeinket kötözendő. Azt is említettem már, hogy a csipkegyárak valójában hadiüzemek, a csipke, hol- miféle csipkés szegélyek készítése csak fedőfoglalkozás, ha közeleg a háború, elsőként állnak át, kezdik készíteni a gézt, a fáslit. És hogy ez egyáltalán nem ártatlan dolog – ergo a tiszta költészet sem ártatlan dolog –, azt egyik a csip- kegyárral valamiféle nexusban lévő hadügyminiszterünk halála is bizonyítja többek között… Na már most, ez alkalommal nem az üres csarnokok, a csipke itt-ott felfedez- hető nyomai, e misztikus kis szobák voltak rám legnagyobb hatással, hanem a gyár udvarán egy elhagyott, árva medence teljesen váratlan elénk kerülése. Visszahőköltem – Vojnich Erzsébet talán már járt itt előttem?!, kérdeztem zavar- tan, hiszen éppen elkezdtem székesfehérvári kiállításának egyfajta lépcsőzetes megnyitószövegén gondolkodni. És e medencét, hogy a valótlan valóságot még egyértelműbben bebillentse játékunkba, már ő, Erzsi festette ide. Persze, ezt csak most láttam, ő festette azt a gézzel teljes csupasz, még Váli szobáinál is csupa- szabb kis szobát is. Fiam leküldte a medencébe a 90 éves csipkegyári munkást, a csipke proletárját, meséljen magáról a medencéről. Azt mondta, munkaidő után, tavasztól őszig
