Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Tolnai Ottó: 5 alkalmi kisesszé
40 e csarnokok, Vojnich össz grafikusi-festői sötétségei – sötétségeink, a sötétség maga éppen e kisebb-nagyobb medencékben lapult volna meg. Még emlékszem, közvetlen a második világháború után, Szabadka belső, tel- jesen lebombázott részében volt egy valami csoda folytán megmaradt kis park, és annak az egészen kis parknak a közepén egy pici medence. Meleg nyarakon a kiürült városban oda jártunk fürödni, akárha valami idilli helyre. Később a mér- nökök a lebombázott helyekkel együtt letörölték volt ezt a kis medencés ligetet is. De én még mindig pontosan tudom a helyét, lévén, hogy ott most egy frekventált benzinkút található. Akárha csak éppen lefedték volna a kis medencét és bűzös benzinekkel engedték volna tele; feleségem sehogyan sem érti, hogy én minden- nek ellenére, mégis, miért éppen oda akarok járni fürödni, mert hát hogyan is meséljem el neki, hogy kis barátaim között abban a medencében volt egy lány is: a kéményseprő lánya… És láttam egyszer, immár egy másik korszakváltás után, az egyik akkortájt elhagyott orosz kaszárnya udvarán, egy kis tavat is. Azt mondták, a távozó szov- jet katonák minden gyanús, veszélyes, szállításra már alkalmatlan, kontaminált anyagot e kis tóba dobáltak. Álltam a kis tó partján, és félelemmel elegy melankó- liával arra gondoltam, milyen különös, hogy éppen ezekre a kis ázsiai katonákra hárult mind a tudomány elvégezetlen feladata, döntsék el, mit is csináljanak a tömérdek rajtuk maradt veszélyes anyaggal. Mind beledobálták a kis tóba. Így lett feneketlenné az a kis kaszárnyai dísztó, melynek rezzenetlen felszínén éppen mutatkozni kezdtek a mélységek illuminációi, az első csillagok. Szóval, Vojnich Erzsébet medencéi már az én terrénumomat jelezték. Noha az elhagyott gyárakat illetően is több mint érdekelt vagyok. Magam is majdhogynem gyáros. Lévén, hogy irodalmi, tiszta költészeti módszerekkel privatizálni próbál- tam volt néhányat: átírni őket magamnak, az írás, lám, máris átforrósodó motorjait alásüllyeszteni ama kis hűtőmedencékbe… Igen, az írás motorjaival újraindítani a termelést, hiszen e gyárak termelését mással újraindítani már úgysem is lehetne. Igen, a medencék már az én terrénumomat jelezték, lévén, hogy az elmúlt évti- zedekben a marinafestészettel, pontosabban az Adria-festészettel foglalkozva, egy napon arra ébredtem, hogy e terrénum egyik specifikus részének, a meden- cefestészetnek, az újkori medencefestészetnek is valamiféle szakértőjévé lettem. Persze medencefestészet nincs, csak én próbálom olykor e gyakori motívumot immár külön festészetként tárgyalni. Amikor medencefestészetről beszélek, a Hockney-féle mondén medencékre gondolok elsősorban. Ő a medencefestészet klasszikusa. Illetve, közelebbről, Dado Djurić és Bojan Bem medencéire gondolok még. Amik ugye, egyértelműen mediterrán medencék. Először is a montenegrói származású, francia festő, Dado medencéit említe- ném. Dado gyerekkorának konkrét mediterrán tája előtt, a történelmi idő maga után hagyta formátlan anyagot próbálta valami keretbe fogni, például méhsejte- ket festett, a méhsejtek puha, nem dogmatikus geometrizmusát csúsztatta képei mögé, képeire pontosabban. Aztán pedig volt egy korszaka, amikor pedig hason- latosan Valery Mediterrán inspiráció ihoz, nagy, véres cafatokkal teli azúr meden- céket festett. Párizsi ismerősünk mesélte, hogy egy alkalommal elvezette válasz-
