Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Tolnai Ottó: 5 alkalmi kisesszé
28 dobozsor. Benn jobbra egy kis, talán nem is a legjobban megfestett fotel. De nem is biztos, mert a manók ilyen kis fotelekben ülnek. A két nyitott ablakszárny is külön-külön kép a képben, egy rózsaszín meg egy zöldeskék. Meg még egy, a kátrányos falat mutató kazetta. Az is kép a képben. És aztán, ami engem nagyon megfogott, két kis kép alul, a bal sarokban. Akárha aranyrámában egy kátrány- felület. Az alig elviselhető, kátránnyal lekent fal előtt egy kátránykép. Mellette egy szintén sötétre mázolt vászonféleség. Ha valamit, akkor én ezt a radikális kis kátrányképet választanám, fenn ama abszurdan rikító sárga doboz, illetve tán kéménysorral ellenpontozva… Kiemelném a képből ezt a kis kátrányképet, ahogyan Szomory mondja valahol, szurokba mártott festészetet, és a sárga dobo- zokkal-kéményekkel együtt szépen beemelném a magyar festészetbe. Hiszen ezek a sárgák, amik első pillanatban kicsit mellbe vágnak bennünket, lám, első pillantásra el sem tudtam dönteni, dobozsort, patkányfogókat vagy kéményeket látok-e, de aztán arra gondolunk, talán éppen ez, éppen ennyi és ilyen sárga kell a műterem kátrányképeinek ellensúlyozásához, igen, azok a sárga kémények, mert végül is, kémények, talán még Vermeer falrészletére is utalhatnának nekünk… Az említett rövidke Weöres-írás, akárhányszor olvasom újra, állandóan bővül, ma már mint egy zsugorított Illés Árpád-monográfiával élek vele. Mert például már akkor felfigyel Illés hideg kékjeivel szembeni izgató liláira. Ami majd felrob- bantja világát. És, mondjuk mi, továbbra is ugyanazt teszi, most e robbanás által kapott élő alakzatokat, ahogy Weöres mondja, alakzatcsoportokat, kísérli meg, érezzük játékos erőfeszítését, összeterelni, összhangba ágyazni, körülhatárolni, engedni formába tolulni. Zománcként megfagyni. És mégis boldog tengerfenéki életet élni. És ez az erőfeszítés, ez a lefagyasztott forró tér az ő festészete. Igen, nekem az említett korai kátrányképek mellett e lilában vált tetten érhe- tővé az illési–weöresi világ. Mert ezek a kis, törékeny férfiak, már-már manók, akiket aztán gyorsan markuk börtönébe próbáltak zárni, megroppantani az aktuális rezsimek, bizony, mindennek ellenére, elmentek volt az indusokra, el a trópusokra. És elhozták nekünk minden kaland, minden egzotikum eszenciáját. Liláját. Illés képein szinte zizegnek ezek a felületek, hasonlóak Calder pléhből kivágott (arpos-mirós) mobil lemezeihez, amelyeket kedvelt volt Beckett. Én, aki a tengerfestészetre specializáltam, és Csontváry, Farkas István, Aba-Novák, meg például Bernáth Aurél egy-egy képéből még a magyar tengerfestészetet is összeraktam volt magamnak, Martyn és Illés Árpád festészetében véltem tetten érni azt a pillanatot, amikor a festő eltűnik a motívum elől, alámerül, szétázik, feloldódik. Van Újvidéken egy festménye (Illés Árpád járt volt a jugoszláv festészeti élet egyik centrumaként működő bácstopolyai művésztelepen, ahol Weöres is meg- látogatta), amely nem záratott le az illésárpádi zománccal, úgy is mondhatnánk, vázlatos, látszik az alapozás, előbb talán egy másik kép kezdődött volt rajta, valami sötét indigók sejlenek a fehér alapozáson, majd erről-arról, teljesen szabad gesztusok által beömlik két kék, és a kékek alkímiájában, azúrjában mutatkozni kezdenek az élet első jelei, ázalék állatkái, oldalt, itt-ott megrajzolgatva-megfestve a jellegzetes, fent arposnak-mirósnak-calderesnek mondott, most legószerűnek tűnő illésárpádi formák. A kép 68-ban készült, a címe: Ékes beszéd .
