Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 5. szám - Szigeti Csaba: Mintha ugyanaz: Jenei Gyula lágyan ömlő szabad verseiről - Ilona Romule kerámiái
Milán demiurgoszának nevezett. (Csak zárójelben jegyzem meg: rokonszenves nekem a 85. oldalon olvasható S. Gy. dedikál alcímű emlékezésvers.) És ez az átírás nála ritkán áll meg a „javításnál": a régi művet előveszi és újraírja, vagyis a régiből egy új és másik költeményt ír. Ez bizony a mű önazonosságának a megbontásával jár: egy, önálló és autonóm mű a korábbi, a régebbi, s egy másik önálló, autonóm mű az új, amit a nyersanyagnak tekintett régiből kiformált. Ez az egész problematika hogyan jelentkezik és hogyan néz ki Jenei Gyula Mintha ugyanaz című verseskötetében? Akinek van miből válogatni. Korábbi verseskötetei: Hátországban (1990), Valahogy (1992), A víztorony vitorlái (1997), Grafitnap (2002), Ha kérdenéd (2006), Az időben rend van (2011) és ez a mostani kötet. A régi/válogatott versek esetében a válogatás idejének exisztenciális pillanata a döntő: hogy miként reflektált költői önmagára Kosztolányi Dezső 1935-ben, miként értelmezte költő önmagát Füst Milán 1934-ben és 1947-ben, határozza meg sok-sok korábbi költemény elhagyását vagy éppen beemelését (vagyis a válogatást, a szelekciót). A Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei esetében, ha csak az egyes korábbi versesköteteit vesszük a kezünkbe, hogy ezekből miket hagyott el, pontosan tudható, Füst Milán esetében ez valamivel nehezebb, mert neki korábban csak egyetlen verseskötete jelent meg, a Változtatnod nem lehet, ezért a válogatás elvére nála csak akkor következtethetni, hogy a folyóiratközléseket is felmérjük. Igen, Jenei Gyula esetében is jól beláthatok az »el- vagy kihagyott versek«. De mi a helyzet azokkal a költeményekkel, amelyeket bárki költő beemelt válogatott kötetébe? Alapvetően két stratégiát látott a beválogatott versek esetében, bárki költőnél. Az egyik oldalon az a költői magatartás áll, amely a régi, ám beválogatott költeményt az elejétől a legvégéig betűről betűre érintetlenül hagyja. Ez egy olyan viszonyulásra utal költemény és költője között, amelyben a szerző egy valaha írt művét késznek, befejezettnek nyilvánította. Az ilyen költemény mintegy beledermed keletkezésének idejébe és egy olyan „versidőbe" (Jenei Gyula szép szava), amely nem a költő, hanem a költemény versideje. Mivel beledermed, már nem moccan, mivel alakja és egésze definitiv, vagyis végérvényes, halott költemény. A szöveg ennek a költő által holtnak nyilvánított költeménynek a mauzóleuma. Az ilyen költemény a keletkezésével, a megszületésével hal meg (a publikálás máglyáján). Teljesen védhető álláspont. De van egy másik magatartás is. Nem a szélső pólus, nem a teljes átírás. Ugyanis ha régebbi költeményemet (zeneművemet stb.) minden ízében (szavában, hangjában) átírom, már nem az látható, hogy itt átírások történtek, hanem egy - a megelőzőhöz viszonyítva - teljesen új műalkotás áll elő. Ezért a régiek közül a válogatás során a mostani szövegalak csak részleges változtatásokat tesz, viszont ezeket a változtatásokat egy másféle viszony irányítja költő és műve között. Ebben a felfogásban, amíg szerzője él, a költeménye is: mert egyikük sem definitiv, egyikük sem végérvényes, még egyikük sem halott. A költemény „versideje" nem valamiféle képzelt és sanda örökkévalóság, a nem a nagybetűs Irodalom öncsaló Walhallája, hanem hasonlít a szerző idejéhez és létéhez: mind a költő, mind a költeménye az időben változó tárgy (Tobjet qui change), és a költemény elvi megváltoztathatóságát csak a kéz leállása, a költő halála szünteti meg, elvileg valóban végérvényesen. Legalább a lehetősége megvan annak, hogy változtathassak művemen, és erre a legkiválóbb alkalom egy kötet összeállítása régi/beválogatott + új költeményekből. És akkor jöhet akár az átirat átirata is. Teljesen védhető álláspont. A beválogatott versekkel mit tesz Jenei Gyula? Saját költeménytemetője síremlékeinek tekinti-e őket, vagy öreg, de még nem halott létezőknek? Szúrópróba-szerűen összevetettem a Mintha ugyanaz általam legfontosabbnak ítélt költeményeit a korábbi megjelenés szövegalakjával. Gyakorlatilag ugyanaz a szöveg, legfeljebb minimális ortográfiái különbségek fedezhetők föl: a korábbi sorközi vagy sorvégi gondolatjelet felváltja a pont, mert ebben a válogatott és új versek kötete következetesen egységesít. Például a Hajnali éberség írásjelről írásjelre pontosan megegyezik korábbi közlésének szövegével. Bizony, Jenei Gyula számára saját költeménye a befejezettség, az önmagába dermedt, a minden létezhető emberidőre »kész« alkotás, a genezisében még eleven entitás felölti utolsó arcát, és a legelső közlés után már csak e halotti maszk vagy költeménysíremlék másolatait kapjuk. Az eddigieket összefoglalva: a Mintha ugyanaz. Válogatott és új versek kötet címének jelentését a létrehozásának elgondolásában ragadtam meg. Mert látjuk, a (válogatott) régi no
