Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 5. szám - Szigeti Csaba: Mintha ugyanaz: Jenei Gyula lágyan ömlő szabad verseiről - Ilona Romule kerámiái

és új versek közötti határ Kosztolányi Dezső és Füst Milán esetében tisztán és elkülönítetten áll előttünk. Ez éppen fordítva van Jenei Gyula verseskötetében. Ha bárki olvasó életében először vesz a kezébe verseskötetet Jenei Gyulától, semmi fogódzója nincs a válogatott (régi) és az új költemények elkülönítéséhez. (Én, aki Az időben rend van című kötetet igen alaposan ismerem, már majdnem minden esetben jól ráérzek arra, hogy ez régi, régi! ez pedig új!) Mintha a korábbi számos verseskötet anyaga és jellege, valamint az új versek anyaga vagy jellege ugyanaz lenne. Ami e költészet belső koherenciáját jelzi, azt, hogy az alapok szinte a kezdettől ugyanazok. Mik ezek a bizonyos »alapok«?

A Mintha ugyanaz élén, az összes utána következő költeménytől elkülönítve, a teljes gyűjtemény emblémájaként, mint egy címervers (verses devise) vagy mottóvers, olvasható a Másutt esendőbb című költemény, benne a következő meghökkentő kijelentéssel: „nincs történelem". Ebben a történelemellenességben én is osztozom Jenei Gyulával. Valóban nem tudhatni, mi a történelem, annyi látszik, hogy valami fogalmi konstrukció, s amennyire az, olyan mértékben vérteztük föl magunkat mi, emberek e fogalmi konstrukció számos változatával. A szaktörténészek erős haragját vívta ki évtizedekkel ezelőtt Claude Lévy-Strauss strukturalista antropológus, amikor azt mondta, hogy múlt, az természetesen nagyon van, hogyne lenne. De a múltból először az európai kultúra formált (párolt le, vont ki) holmi »történelmet«, ezzel szemben számos egyéb módjai vannak a múlt tudatának beépítésére a mindenkori jelenek: léteznek törzsek, népek, civilizációk, amelyek jól megvannak az első vagy vezető világ történelemfogalmai és történelmi gondolkodása nélkül. Gyönyörű írásművében Szentkuthy Miklós 1934-ben, Fejezet a szerelemről a címe, egy helyütt azt mondja, mi, emberek azért szerkesztettük meg a »történelem« fogalmát, hogy kitaláljunk valamiféle magyarázó vagy értelmezési keretet természetes vagy erőszakos halálunkra: a történelem az, amibe beleszületünk, és a történelem az, amibe belehalunk. Ha Jenei Gyula embléma-költeményét, a meglepő kijelentés költeménykömyezetét olvassuk, a megkülönböztetéssel - azt hiszem - mélységesen egyetérthetünk. Két dolog bizonyosan van: van idő, és van múlt, s ez utóbbi az előbbi múlásával van az előbbiben, a mindenkori jelenek »mögött«, „játszik az idő, halad; / mi benne él, minden // változó, nincs történelem", írja Jenei Gyula, s ezzel az összes preszókratikus filozófus egyetértene. De ezt erősen visszavonja a költeményen belüli hosz- szabb, a közönyre utaló személyes kitérő után az, hogy „a történelem történetekre / esett".

Jenei Gyula is, mert ebben nincs egyedül, a múlás megfigyelője és költője. Azt hiszem, ha nyelvész lenne, kitalálna egy eddig soha nem létezett, csak mindig körbeírt igeidőt, a folyamatos múlás (esetleg a feltételes jelen) igeidőjét. Egyik ciklusának címet adó szava, a „versidő" talán olyan idő, amikor az érzékelés kiesik a percre perc, napra nap, évre év ritmusából. Ami aztán egyre komorabbá teszi az egészet, idő van, a maga múlt-jelen-jövő kikerülhetetlen és lerombolhatatlan hármasságával (most az öngyilkosság mint a jövő radikális kiiktatásának esélyétől eltekintek, ez itt nem kerül szóba). Ám nézzük meg és olvassuk (értsük betű szerint) a Két kupica között kezdetét: „kezdjük újra: a múlt barna, nincs / jelen, s holnap fehér hó hull / tegnapi hóra, a barna nem ősz / és nem szín, csak régi, mint / a gyerekkor". Erről van szó, arról, hogy a múlt már nem jelenlévő (mert e versben a jelen szónak kettős jelentése van egyszerre: a „nincs jelen", így, önmagában azt is jelentheti, hogy a jelen mint olyan nem létezik, mert az imént még jövő volt, és tüstént múlttá válik (il n'y a pás de la présence), ám ha úgy olvassuk, hogy „a múlt [...] nincs jelen", akkor a megszűnés végérvényessége, dermesztő visszafordíthatatlansága, örök elmúltsága fogja marokra a szívet (le passé n'est pás en présence). Jenei Gyula költészetében a gyerekkor (és kis részben a pre- és a pubertás kor) nem lezárult, hanem megszűnt, amit csak a Bús férfi panaszai követhetnek. É tényleg iszonytató megszűnés ellen egyetlen hitvány, törékeny, esendő eszköz maradt csupán: a neuronokbán kerengő emlékkép, az emlékezést segítő tárgyak és a fotók. Mert „visszafelé átrendezhetem-e a gyerekkort?", kérdezi a Ha kérdenéd című költemény. Fényképleírásokkal és fényképszerű emlékképleírásokkal van teli Jeney Gyula egész költészete, és rengeteg az ilyen darab ebben a kötetben is. Ebben a kötetben, amelynek címe önidézet. Önidézet egy sorozat fényképleírásból, a verseskötet 77. oldalán olvasható, a költemény címe (Mintha ugyanaz), és a versciklus, amelynek része: Fekete-fehér. Sorok Tabák Lajos képeire.

111