Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 5. szám - Szigeti Csaba: Mintha ugyanaz: Jenei Gyula lágyan ömlő szabad verseiről - Ilona Romule kerámiái
elfogy bizonyosan: legvégémen, visszaaludni már nem tudtam ottan, fölkeltem hát, és ablakot nyitottam, s amikor elmentem vizelni, nem jött az álom. Hívtam pedig, így-úgy, balga szókkal, fiaim szobájából fény szivárgott, s a szülői gondosság odarántott megnézni azt, hogy evilági kéken mi világlik egyik fiam kezében: százig olvasva s mérges altatókkal. Az, amit Írtam, lázasan meredt rám. Izgatta szívem negyven cigarettám. Meg más egyéb is. A fekete. Minden. Hát fölkelek, nem bánom az egészet, sétálgatok szobámba le-föl, ingben, köröttem a családi fészek, a szájakon lágy, álombéli mézek, s amint botorkálok itt, mint részeg, az ablakon kinézek. Úgy tűnik, Kosztolányi Dezső költészetét Jenei Gyula több szinten is asszimilálta, amely belsővé tevésben a távolság kijelölése (a disszimiláció) is benne van. Halványan, olykor a korai Kosztolányi szóhasználatát és stilisztikáját. Az ilyen versbefejezés, mint például: „csak maradék láz, nyűtt artériák. / bolondok mind, akik nem feledték, / miről meséltek a szép máriák", távolról megidézi A szegény kisgyermek panaszai visszaemlékezés-verseit. De ami ennél jóval fontosabb: a Mintha ugyanaz kötet meghatározó formaképzési elvét a Határtalanul című költemény, bár már-már eszményi megvalósulását más költőhöz köti („szeretnék írni olyan lágyan ömlő szabad / verseket, miként [...]"), e formaeszmény a legerőteljesebben szerintem a Meztelenül és a Számadás kötetből olvasható ki, még az 1930-as évek első feléből, az általam csak „domesztiált avant-garde-nak" elkeresztelt időszakból. De ami a leglényegesebb Jenei Gyula és Kosztolányi Dezső egymás mellé olvasásából, ami a közös: a múló idő múlásának mennél pontosabb könyvelése, a valaha volt jelen elmúlása, és ezért ontológiai megsemmisülése, az emlékek és az emlékezést segítő tárgyak és fényképek fölértékelése, a családtörténeti és az intim emberi viszonyok természetének hosszas, fontolgató mérlegelése, és ami a legfőbb, az Én eljövendő halálának a tudata. De mindezekről kicsit később, egyelőre igen röviden csak annyit, hogy a legtöbb és az általam legjobbnak érzett költeményfajta Jenei Gyulánál az eme eszmény jegyében írott költemények sora. Ami pedig talán a mostani költői formatörekvést illeti, azt hiszem, ezt a legutolsó, a Gyónás című kisciklus mutatja: hosszú sorokból, durva verstömbökből áll: a ciklus a gyerekkort a feltételes jövőbe helyezi! Térjünk vissza a válogatott/régi + új versek kérdésköréhez! A mi irodalmunk történetéből a válogatott és az új versek egy kötetbe szerkesztésére a másik, a Kosztolányi Dezsőétől igen különböző megoldást láthatunk. Első kötete, a Változtatnod nem lehet után kereken húsz évvel adta ki a Nyugat 1934-ben a Füst Milán Válogatott Versei kötetet. Az előszó után e könyv két részből áll: ÚJAK és RÉGIEK, vagyis a Kosztolányinál még működő időrendi elv (régebbi + mostani) itt megfordul, vagyis az új és válogatott költemények kötete (és nem a válogatott és újé). Itt Füst Milán már az előszóban leszögezi: a válogatás, a szelekció igen erőteljes volt, de amiket a régi anyagából beválogatott a kötetbe, azokat is jelentősen „javította" (majd az 1947-es újrakiadásban még tovább javította őket). Minden esetben közös, beleértve - lassan visszatérendő a tárgyhoz - Jenei Gyula Mintha ugyanaz című kötetét is, hogy a válogatott versek remek lehetőségeket adnak. A szelekció bizony Tajgetoszként működik a költeménygyerekek számára: s ha vannak túlélők, igen fontos, hogy kik, azaz mely versek mennek át épen és sértetlenül a rostán, és melyeket korrigálja a költő. Amihez, ha már oka van rá, akkor joga is van. Csakhogy minden átírás azonnal fölveti a mű önazonosságának a kérdését, többszörösen is. Az világosan látható, hogy az 1935-ben megjelent költemények ugyanazok, mint amik 1907-ben voltak, különben nem írta volna oda a Négy fal között egykori kötet- és mostani cikluscím után az 1907-es évszámot. Ugyanazok, mert azok az apró változtatások, amelyeket a szövegükön eszközölt, önazonosságukat nem forgatja föl. Füst Milánnál azonban - minden műfajra, vagyis minden saját szövegére, drámára, publicisztikai írásra, regényre, elbeszélésre, naplóra, olykor még magánlevélre is - kiterjed egy olyan átírási gyakorlat (a kezdetektől egészen a haláláig), amely átírási gyakorlatot Somlyó György Füst 109
