Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 5. szám - "A felhő, ez az, ami inspirál": Beszélgetés Ilona Romule keramikusművésszel – Kiss Zsuzsanna interjúja

csináljak. Már tinédzserként éreztem, hogy nem tudnék elviselni semmilyen hierarchiát: azt sem, hogy én függjek másoktól, de azt sem, hogy tőlem függjön bárki. Minden szempontból független akartam lenni, s úgy gondoltam, ezt keramikusként meg lehet teremteni. A kerámia berkein belül meglehetősen hamar rátaláltam a porcelánra, mint egy abszolút univerzális anyagra, melynek révén technikai és szellemi lehetőségeimet maximálisan kiaknázhatom.

A hagyományos korongozás nem az én műfajom, semmi nem idegenebb tőlem, mint a fazekaskorong által létrehozott szabályos, szimmetrikus formák világa. Bár történetileg ez a kézművesség legősibb ága, számomra semmilyen lehetőséget nem kínál az önkifejezésre, a művészetem megfogalmazására. Sohasem készítek kerek, centrikus dolgokat.- Nem is próbáltad soha?- De igen, diákként az egyetemen. A lett Művészeti Akadémián tanultam, ahol fantasztikus volt az oktatás. Bár ez még a szovjet időkben volt, hihetetlenül igényes, magas színvonalú és széles körű oktatást kaptunk. Remek tanáraink voltak, és rettenetesen erős volt a versenyszellem az egyetemen. Keramikushallgatókként tanultunk rajzot, festészetet, de ezek a családom révén már nem voltak számomra ismeretlenek, így a legtöbb társamnál jobb voltam ezekben a tárgyakban.

Lettországban, ahogy a legtöbb európai országban is, van néhány neves porcelángyár, s nyári gyakorlatokon volt alkalmam ezekben dolgozni. Az egyetem után azonban nem volt könnyű megtalálni a módját, hogy porcelánnal foglal- kozhassam, mert ez nem az a fajta tevékenység, amit otthon is lehet űzni. Valódi porcelán alapanyagot nem lehet művészellátó boltokban kapni, csak a gyárakban, és persze kell a technikai felszereltség is, például égetőkemencék. így aztán különböző porcelángyárakban kezdtem dolgozni, de öt évvel az egyetem után azon vettem észre magam, hogy még mindig samottal dolgozom. Nagyméretű darabokat készítettem, amelyeket senki nem vásárolt meg, tele volt velük a műtermem.

Ekkor meghívást kaptam egy porcelánszimpóziumra Kazahsztánba, ahol számos nagyszerű művésszel találkozhattam. Barátságot kötöttem néhány tervezővel a szentpétervári Lomonoszov Porcelángyárból, ami olyan jelentős műhely, mint itt a Herendi Porcelángyár. Lehetőségem nyílt arra, hogy ott dolgozzam három éven át - nem folyamatosan, de egy alkalommal több hónapig is. Ez volt az én igazi iskolám. Együtt dolgoztam, együtt éltem a szakma minden csínját- bínját ismerő mesterekkel. Nem művészekkel, hanem szakemberekkel, akiktől megtanultam a porcelángyártás legkülönbözőbb technikáit. Aztán persze dolgoztam más gyárakban is, Lettországban, Kínában, Lengyelországban, sokfelé.- Mint alkalmazott?- Nem, dehogy! Sohasem dolgoztam alkalmazottként. Ez csupán a tapasztalatszerzést szolgálta. Ahogyan említettem, nem tudok parancsra dolgozni. Ha utasításokat kell követnem, abból semmi jó nem sül ki. Nem azért van ez, mert nem akarom: egyszerűen képtelen vagyok rá. Ha bárki sürget, erőltet, nem tudok alkotni. így aztán csak utazom a világban, megyek, ahová meghívnak, és terve75