Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 5. szám - Kényszerleszállás?: Láng Gusztáv irodalomtörténésszel Szilágyi Domokosról – Fűzfa Balázs levélinterjúja
tése miatt, mert ilyenek is voltak bőségesen, s talán nehezebben bocsátották meg a „hiper- modernséget", mint a hatalom cenzora) ezt a formaváltást (akkori szóhasználatunkkal: formabontást) üdvözölték a költeményben, egy merőben formális eredményt tehát. Annak ellenére, hogy a költemény óva inti befogadóját az ilyen szemlélettől: „ Mindig utáltad azokat, kik bizonyos dolgokat csak azért találnak ki, hogy ellentétei legyenek meglevőknek." Hol keressük a költemény előzményeit? Nem témájáét, hiszen az a nagy művészünneplő ódák magyar hagyományát követi, hanem a hivatalos poétikai kánont elvető merészségéét? Kézenfekvőnek tűnik, hogy a muzsikában. A kicsiny és elhanyagolt kültelki üzlethelyiségben, mely a két költő (Szilágyi Domokos és első felesége, Hervay Gizella) szükség- lakásául szolgált, egyetlen majdnem fényűző, értelmiségi életformára valló bútordarab volt: egy lemezjátszó. A lemezválasztékra már nem emlékszem; Bach Brandenburgi versenyei biztosan megvoltak, Bartók-lemezek is és sok más. De a fenti két szerző volt a leghallgatottabb. A Bartók Amerikában egész felépítése egy (elképzelt) Bartók-kompozíciót próbál imitálni; népdalidézetek vannak benne („téma"), melyeket mindig parafrázisuk követ („variációk"), s kapcsolódnak hozzájuk a „saját dallamok", illetve a dallamtalan (a költemény esetében prózai) fejlemények, következtetések. Nem csoda, ha első tüzetes, mondhatnám strukturalista elemzését egy zeneesztéta végezte el, Angi István a Korunk hasábjain. Zenemű persze ihlethet költeményt, kettejük rokonsága azonban csak nagyon feltételesen állítható. A Szilágyi Domokos-műnek azonban van irodalmi előképe is, Illyés Gyula Bartókja, 1955-ből. Rokonságuk alig bizonyíthatóbb, mint a vers és valamelyik (bármelyik) Bartók-mű párhuzama. Hogy mégis szóba hozom, annak „nemzedéki" magyarázata van. Az Illyés-verset a Kézfogások-kötetben olvastuk annak idején, s egész nemzedékem számára meghatározó élmény volt, mintegy az '56-os forradalom eszmevilágának, Illyés munkásságában az Egy mondat a zsarnokságról című költeménynek a nyitánya. Nyilvánvaló volt számunkra, hogy a vers a mindannyiunkat döfölő bajokról szól („mert növeli, ki el födi a bajt"), s hogy e bajokat a diktatúra okozta. A szabadságról is szólt, a kimondás, a vita, az ellenkezés szabadságáról, a szóláséról és a lelkiismeretéről. Ilyen értelemben kétségtelenül ösztönzője lehetett Szilágyi Domokos Bartók-versének. A két költemény „zeneszemlélete" azonban lényegesen különbözik. Bartók zenéjének Illyéstől származó jellemzése inkább illik a konkrét zene valamely művelőjére, mint Bartókra: „...Földre hullt / pohár fólcsattanó / szitok-szavát, fűrész foga közé szorult / reszelő sikongató /jaját tanulja hegedű t s éneklő gége... [...] //...Egymásra csikorított / vasnak s kőnek szitok- / változatait bár a zongora I sa torok fólhangolt húrjaira..." Szilágyi Domokos Bartók- imitációja sokkal „zenehívebb". Megkockáztatom, hogy Illyés Gyula egy hangverseny keltette ötlet nyomán írta versét, Szilágyi Domokos pedig sok-sok zenehallgatás nyomán formálta verssé a Bartók-zene benne kialakult élménymodelljét. A szerkezeti különbségek mellett azonban találunk lényeges egyezéseket is. A legfontosabb talán az, hogy mindkét vers ars poetica; nem a megszólított (Bartók) a költői reflexió tárgya, hanem a versben önmagát befogadóként megteremtő Én. Mindkét versre jellemző a versalany hiánya; e tekintetben József Attila leíró nagykompozícióinak példáját folytatják. Illyés versében ezt két József Attila-intertextus is sejteni engedi: „jó meghallóit eleve / egy jobb világba emelő zene „megérte / poklot szenvednie". De erre vall az említett József Attila-művekével azonos versforma is, a szabadsorú, szabad rímelésű jambus. Szilágyi Domokos Bartók-versében a „saját szöveg" versformája csak távolabbról emlékeztet az említett József Attila-mintákra, szoros kompozíciós rokonságot fedezhetünk azonban fel abban, ahogy a disszonanciákat idéző saját szöveg-intertextus váltogatás után a költeményt rövid sorú, dalszerű zárótétellel fejezi be. Végső soron ez Babits 68
