Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 5. szám - Kényszerleszállás?: Láng Gusztáv irodalomtörténésszel Szilágyi Domokosról – Fűzfa Balázs levélinterjúja

akiről hasonló szerepvállalás kiderül - nem menti fel az, hogy nemcsak titkos jelentéseket írt, hanem zseniális verseket is. Senki sem védheti mások élete és szabadsága árán jogát (vagy inkább csak lehetőségét, mert jogról egy diktatúrában aligha beszélhetünk) az alkotáshoz. Azért mondom ezt, mert mind Magyarországon, mind Romániában van rá több más példa is, hogy kiváló művészek ilyetén „botlásait" másképpen, enyhébben ítélik meg, mint a közönséges „kis besúgókét". Ez engem a diktatúra gyakorlatára emlékeztet, amely alkotóknak, sportolóknak kiváltságokat engedélyezett, természetesen lojalitásuk fejében. Jogegyenlőséget nem, de előjogokat biztosított. És előjogokkal élni az átlagemberekhez (vagy inkább átlagalattvalókhoz) képest nagy csábítás; sokan éltek is vele. Mai gondolkodásunkban azonban ennek nem lehet helye.

Az értékzavar ott kezdődik, hogy a besúgás „haszonélvezőinek" megítélése a mai napig ellentmondásos. A tartótisztek, a besúgóktól szerzett adatok alapján vádat emelő ügyészek és ítélkező bírák tevékenységét változatlanul „törvényesnek" tekintik a jogállamiság védelmezői, holott nagyon jól tudják, hogy a diktatúra törvényeinek és törvénykezésének éppen a jogállamiság megszüntetése volt a célja és a tartalma. Amíg ez utóbbiaknak a társadalmi szintű erkölcsi és jogi megítélése nem válik egységessé, addig a besúgás erkölcsi elbírálása sem történhet az „erkölcsi törvények előtti egyenlőség" szerint. Igaz, hogy a diktatúra ítéletei érvényes törvények szerint születtek, de éppen azok a törvények, melyek börtönnel vagy éppen halállal sújtották a politikai különvéleményt, voltak jog- és emberellenesek. És ezt a törvények alapján ítélkezőknek is pontosan tudniuk kellett. A törvényhozóknak nem kevésbé.

A másik nézőpont - és tárgyunkat tekintve ezt tartom fontosabbnak - az irodalmi. Választ kell keresnünk (mind az életrajz, mind a versek szövege alapján) arra a kérdésre, hogy volt-e valami hatással Szilágyi Domokos életére és költészetére besúgói tevékenysége. Minden költő vall a korról is, amelyben él. Többnyire közvetetten, és sokszorosan igaz ez a közvetettség a cenzúra „fennhatósága" alatt élő költők esetében, ahogyan ez az önkényuralom viszonyai között volt. Az összefüggések megállapítása a költészet és a „besúgás" között éppen ezért csak feltételes lehet; a lehetséges interpretációk egyike.

De maradjunk még egy kicsit az élet- (és jellem-)rajznál! Szilágyi Domokost mindenki szófukar, már-már a különcségig zárkózott embernek írja le. Emlékszem, amikor Kolozsvárt tanítottam, óráim után gyakran beültem egy pohár vörösborra az író- és újságíróklubba. Egyszer egyedül voltam a klubteremben, amikor belépett Szilágyi Domokos. Köszönt és megkérdezte, hogy az asztalomhoz ülhet-e. Igent mondtam, kortyolgattam a boromat, ő is azt, amit rendelt; így telt el legalább fél óra anélkül, hogy akár egy szót váltottunk volna. Aztán felállt, megköszönte a „vendéglátást", és elköszönt. De ilyen volt általában is a „társasági" viselkedése. Bukarestben, házigazdaként a társalgást közös zenehallgatással helyettesítette. Persze, bizonyára voltak olyan közeli barátai, akik előtt megnyílt, de tudomásom szerint velük is elsősorban irodalomról, a maga és a mások verseiről beszélt, néha nagyon is csípős iróniával. Mindebből arra következtethetünk, hogy a lehetőségig kerülte az olyan helyzeteket, amelyekben „jelentenivalót" tudhatott meg általa kedvelt vagy becsült ismerőseiről.

Idekívánkozik az a „különcsége" is, hogy nem hagyott szinte semmi emléket az utókorra. Méliusz Józseffel például hosszú, és az ő életéről sok fontos tényt közlő levelezést folytatott, a hozzá írt leveleket azonban nem őrizte meg, és erre a sorsra jutottak egyéb (szerkesztőségektől, barátaitól származó) levelei is. De nem őrizte meg kéziratait sem; mintha mindig „házkutatásra kész" állapotban tartotta volna íróasztalát - már amikor volt egyáltalán íróasztala.

Meg kell itt emlékeznem egy régi vitáról is. 1985-ben egy róla szóló tanulmányban megemlítettem, hogy a költő hajlandó volt „pártverset" írni annak érdekében, hogy első

63