Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 5. szám - Porczió Veronika: "Még a nem-én is én voltam": Lázáry René Sándor versei és a szerepvers poétikája

és a te viszonyát. A vonatkoztathatóság ugyanígy válik problémává, ha a lírai önkimondás vonatkoztatási mezejévé a szerepet kívánjuk tenni, de a szerepet olvasási alakzatként fogjuk fel. Ez persze nem igaz minden költeményre, de a Lázáry-versek korpuszából most olyanokat válogattunk ki, amelyekre ez teljesül. Az egymás mellé kerülő versek érdekessége, hogy olvasójuk a lírai én önkimondási kísérleteit tartósan nem vonatkoztathatja egy szerep fenoménjára, mert a költemény különnemű nyelvi rendszerei (prozódiai, írásképi, grammatikai, pragmatikai, retorikai, szemiotikái) közötti kölcsönhatások, kapcsolódások az én egységes érzékelését, kimondását lehetetlenné teszik. A költemények elemzésekor a költemények versnyelvi stratégiáira figyelünk elsősorban.

Az Önarckép, visszfény Párizsból cím egy másfajta médium részeként jelöli ki az alá foglalt szöveget: festményként, képként, ami elsődlegesen és (talán) kizáróan vizuális tapasztalat. Bár a versolvasási folyamat is egyfajta vizuális befogadás, mégis különbözik a kép szemlélésétől, hiszen az olvasás mindig lineáris, balról jobbra haladó. Aki a festmény médiuma felől közelít ehhez a költeményhez, előrevetít egy elvárást. Nevezetesen a képolvasás reprezentáción alapuló logikájának megfelelően azt, hogy a versben ott van egy már a verstől is függetlenül meglévő, „de most versbe vitt", önmagával végig azonos szubjektum. Hiszen a festőtől is azt várjuk szokásosan, hogy egy egységesnek látott portréalakot vigyen fel a vászonra. Ez leképező viszony. Szokásosan, mert van festészet, amely éppen ennek a hagyománynak a megkérdőjelezése! De most inkább a leképzés és a létrehozás különbsége fontos a szerepvers szempontjából. Még pontosabban: a versnyelv reprezentáló és performáló működésének vagy természetének a feszültsége! A szerepvers problémája éppen ez: a festő a megfestés előtt látja a teljes alakot, s ezt képezi le, de vajon a versnyelv is így működik-e? Vajon egy előzetesen ott lévő dolognak a megjelenítése-e a lírai költemény? Persze a festményre is igaz, hogy minden megjelenítés hozzáadás, létesítés is - ugyanis valaminek valamiként felismerése nem nélkülözi soha a képzeletbeli kiegészítést (ikonográfiái hagyományokhoz kapcsolódást) - ezt nevezem performáló mozzanatnak. Végül is festmény és költemény mediális különbségéből indultunk, de most ott tartunk, hogy a reprezentáló és a létrehozó művelet minden megalkotási folyamat velejárója - médiumtól függetlenül. Az arc és az alak létének fikcióját a festő mint képalkotó hozza létre, ebben a létesítő (performáló) tevékenységben hasonlít az eljárása az alak(zat) okát vagy képeket nyelvileg létrehozó szövegalkotóra.

A visszfény szó fény eleme is a vizualitáshoz kapcsol vissza. Maga a szó pedig az első tag nyomatékával - vissza - azt jelölheti, hogy a lírai én visszaemlékezését olvassuk. Ezt a versnyelvi rendszer beszédhelyzeti és szemléleti síkjára összpontosítva már úgy észleljük és értelmezhetjük, mintha egy személyes hangvételű, talán vallomásos szöveggel lenne dolgunk. Már ennek az egy szónak az olvasása azzal szembesít, hogy a versnyelvi síkok között gazdag kölcsönviszonyok épülnek. A visszfény lexéma ugyanakkor - a jelenkori olvasó számára adódó idegenségével - felidézheti a sokkal ismerősebb visszhang szót, mely egy újabb tapasztalási, befogadási közeget hív elő, az auditív tapasztalatét. A vizuális tapasztalat csak az utolsó strófa utolsó sorában tér majd vissza: „Csak tükröződő fényt hordtam." A tükröződő fény szószerkezet illik a cím szemantikai mezejébe: önarckép- visszfény-tükröződőfény. Az asszociáció nem önkényes voltát jelezheti, hogy a vers terében megszólaló én ad arcot saját magának, mintegy tükröt tart maga elé.

A vers mottója, paratextusa Ady Endre A Szajna partján című versének első versszaka, a Lázáry-szöveg ezzel lép párbeszédbe, átalakítva idézi föl: parafrazeálja azt. Az Ady- szöveg jelen ideje múlttá hátrál, a „Két életet él két alakban / Egy halott" rész pedig „Fél életet éltem két alakban, / Tékozlón, szinte iélholtan" formába íródik át. Szembetűnő tapasztalatunk keletkezik a számosság szintjén is: a két élet és az egy halott alakok féllé redukálódnak, ami a személyiség egységének megvalósulhatatlanságára utalhat, tematikusán.

58