Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 5. szám - Porczió Veronika: "Még a nem-én is én voltam": Lázáry René Sándor versei és a szerepvers poétikája
használati hagyományhoz kapcsolódunk, amikor a szerepvers megjelölést használjuk. De a szerepet nem fenomenológiailag értjük, nem elidegenítő nagyságrendként, a szerepet mint olvasási alakzatot kezeljük. Az így értett szerepverset olvasva tehát a befogadó olvasási és értelmezési nehézségekbe ütközik akkor, amikor a megszólaló hangot arccal akarja fölruházni. Az „arcadást" ráadásul elbonyolítja a nyelv performativitásának azon következménye, amelyre Kulcsár-Szabó Zoltán a következő módon mutat rá: „a nyelv elsődlegességének bármifajta elismerése minden megnyilatkozást szükségszerűen felruház valamilyen »szereppel«, ebben az értelemben minden vers »szerepversnek« minősíthető, ami azt is jelenti, hogy bármely lírai én létesülése egyben magával vonja valamilyen »maszk« létrejöttét az olvasás során. "6 így a szerepvers „én" és „szerep" együttes megnyilvánulását feltételezi, ez azonban a lírai én megkettőződéséhez vezet. Általános befogadói attitűd, hogy az olvasó az „életrajzi" és a „fiktív" szerzőt nem különíti el egymástól a megkülönböztetés által megnyíló olvasási alakzatok eltérő lehetőségeire figyelve. Emellett a lírai megnyilatkozásra rákényszerít egy külső vonatkoztatási rendszert, amit állandóan jelenlevőnek feltételez, holott erre jogosítvány nincsen automatikusan. A szerep alá rendezett költeményekben a megalkotott költői név nem fiktív alakként van jelen, hanem egy jelölősor utalásrendszerében. Nem egy külső vonatkozási mező reprodukciójára épül. A név jelentése a jelölőkre való utaláson alapul, tisztán verbális úton éri el hatását; úgy mutatkozik meg, ahogyan a szavak szemszögéből látszik, vagy pontosabban szólva: a különböző nyelvi rendszerek és más szemiotikái rendszerek (íráskép, hangeffektus, képi imagináció) kölcsönhatásának szempontjából. Lázáry René Sándor versei eddig még nem rendeződtek kötetbe, azokat csak folyóiratközlésekből ismerjük. A korpusznak nincs könyv értelmében vett identitása. Egy kötet esetén olvasáskor újabb és újabb kontextusokat építünk föl, majd építünk le. Mivel a Lázáry-korpusz nem lezárt, így átmenetinek, nem identikusnak tekinthető - így az olvasás során kénytelenek vagyunk kontextusokat kijelölni, s ezek így szükségszerűen önkényesek lesznek. Vizsgálataim során az opusok fölkutatása és összegyűjtése után létrejött egy adatbázis, amelynek már a használata is több problémát fölvet. Az adatbázis egyben láttatja a verseket (tulajdonképpen csak a verscímeket), azonban a sorrendiséget nekünk kell megválasztani. Mivel nincsen az olvasás irányát, módját meghatározó, kijelölő kötetkompozíció, így bármelyik kiválasztott sorrendiség (például ábécérend, keletkezési vagy megjelenési időrend), bármelyik megválasztott kontextus önkényesnek, esetlegesnek bizonyul, különféle olvasási alakzatokat fog megnyitni, mozgósítani. Az első (és talán autentikus) kontextusa egy adott versnek maga a folyóirat lehet, amelyben megjelent - a folyóirat, a folyóirat rovata, az egy folyóiratban (lapszámban) megjelent Lázáry-versek csoportja.7 Néhány vers esetében azonban ez is megváltozhat, hiszen vannak olyan szövegek, melyek több helyen is megjelentek.8 Kovács András Ferenc a Lázáry-versek folyóiratközléseiben egy fikcionális szerző alakjának felépítésébe fog bele, a „közzétett" szövegeket gyakran 6 Kulcsár-Szabó Zoltán, „Én" és hang a líra peremvidékén = Uő., Metapoétika, Pozsony, Kalligram, 2007, 83. 7 Erre mutatunk példát a Forrás folyóirat 1997/4. számában megjelent versek értelmezésén keresztül - az Önarckép, visszfény Párizsból című vershez hozzáolvassuk a Férfiszó, Antonius Kleopátrához címűt. Emellett tematikus és motivikus kapcsolatot mutatnak más, itt és most nem elemzendő versek is a lapszámból: Divius lulius; Ahasvérus zárszámadása; Ahasvérus a Térjmeg utczában. 8 Pl. Amores (Holmi, 2002/6.; Székelyföld, 2004/3. 5.), Rondeau rideg szerelmeséhez (Holmi, 2001/1.; Helikon, 2001/11. 3.), Irodalmi miegymás (Kortárs, 1998/8.; Székelyföld, 1998/10. 9.). 54