Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 5. szám - Győri László: Időrészlet; A régi ház; Eltűnt; Ulti
Most messze, egy idegen földrészen, a buszon látta, a férfi, mint egy jégkocka, úgy üldögélt. Nehézkesen megnyomta a rúdon a gombot, leszállt. Harmadnapra rá a belvárosba indult. Ahogy ácsorgóit, várakozott a villamosra, s nézelődött, hol messzire, a kanyar elé, hol maga elé a földre, hol a korlátokra, a vastag villanyoszlopon egy fénymásolatot pillantott meg. A papíron ennek a Kovácsnak, ennek a haszontalan Kovácsnak a fényképe rajzolódott ki, elég gyönge másolat volt, de világosan látszott, hogy a fotókópia ezt a Kovácsot ábrázolja. A kép alján a szöveg kinagyított betűkkel kezdődött: ELTŰNT. Szóval ELTŰNT a haszontalan Kovács. Jól van, rendben van, ELTŰNT. Az ember, aki engem annyira fölbosszantott, hogy külön veszekednem kellett magammal, tipródnom, hogy miként viselkedjek, ha újra meg újra szembetalálkozunk. Arrébb sétált, aztán újra visszatért. Igen, az a kopasz koponyára fésült maradék hosszú haj kétségtelenül az övé, az a ferde orr nyilvánvalóan ugyanúgy az övé, ez a fénykép a szomszédé, aki most ostobán maga elé mered, mint akinek nincs ki a négy kereke. Ott gunnyasztott öntudatlanul, mintha nem törődne a világgal, csak viszi, hadd vigye a busz valami céltalan cél felé. Akkor nem egészen így látta, csak szokványos utasnak, aki tudja, hol szállt fel, és tudja, hol fog majd leszállni, viteti magát a busszal. Most beleképzelt egy olyan többletet, amit akkor talán észre kellett volna vennie, ha nem Kovács ül vele szemben azokkal az apró, tompa szemeivel, azokkal a nevetséges, fölsodort hajszálaival. Észre kellett volna vennie az ostoba szemek riadalmát, hogy egyfolytában maga elé mered, közönként, vaktában fölkapja a tekintetét, a Duna felé hunyorog, a szempillái valószínűleg sűrűket pislognak, sokat, túl sokat ahhoz képest, ahogy a szempillák pislogni szoktak. Nem szóltam hozzá - morfondírozott -, majd még odafáradok, hogy megint ne köszönjön, hogy megint szépen átnézzen rajtam. A helyzet azonban rendkívüli volt, nem a szomszéd ház előtt esett a találkozás. Ha külföldön, egy idegen városban futunk össze valakivel, akit innen-onnan, utcáról, boltból arcról ismerünk, csak éppen nem vagyunk vele beszélő viszonyban, rögtön lelkesen, ujjongva üdvözöljük egymást. Nem is biccentettem oda. Megtehettem volna, de nem tettem meg, noha esendőnek láttam. Lehet, hogy nem is részeges, lehet, hogy beteg, csak más baja van, csak a vendéglős félreismeri, hiába beszélt vele olyan feddőleg, olyan fölényesen. Nem érdemelt olyan kemény szavakat. Tudta, hogy azon a buszon ül, tudta, hová viszi? Ki nem állhatom, lehet, hogy nem is olyan nagy baj, ha többet nem kerül az utamba, és nem kell már megküzdenem vele. Réges-régen egyszer s mindenkorra végeztem vele. És ha csakugyan orvos kezére való? ELTŰNT, hát istenem. Egy amerikai dokumentumfilm-sorozatot nézett egyfolytában, csak úgy, az izgalom kedvéért, abban is el szoktak tűnni, és a végén vagy előkerülnek, vagy egy erdőben találják meg a csontjaikat, és hosszú nyomozást folytatnak, mire kiderül, kit rejtenek a csontok egyáltalán, kihez tartozott a koponya valamikor, aztán az is megesik, hogy nem tudják azonosítani a holttestet, a csontmaradványt, meg még az is, hogy soha, hosszú évek múlva sem bukkannak a nyomára, eltűnik örökre, nem marad utána egyetlen jel sem. Ez az ember egyelőre csak elfoszlott. Megnézte ismét a képet. Újra elolvasta: ELTŰNT. Haszontalan izgalom járta át. Mi köze van ehhez az emberhez? Nem muszáj neki lelkiismeretes, fontos embernek lennie, aki egy elveszett ember nyomára 16
