Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 5. szám - Győri László: Időrészlet; A régi ház; Eltűnt; Ulti

föltartóztathatatlanul, már nem bírta tovább a feszültséget, amelyet a sok év fölhalmozott benne, megállt, a szemébe nézett, ráköszönt, és azt mondta, hogy már annyiszor találkoztak, ideje volna talán bemutatkozniuk. Kezet fogtak, a férfi közömbösen, bár kissé bohókásan, odaszórta a nevét, egy szürke, megjegyezhetetlen nevet, Kovács vagy Varga, azzal tovább is kacsázott. Szinte fenségesen, örök mosollyal az arcán, mint aki fölül van ezen a világon, mindent tud, mindent ért, minden titkot megfejt, inkognitóban, árnyékban él ezen a világon, talán egyszer majd megtudjuk, hogy ki volt. A következő találkozás ennek a fenségességnek a jegyében történt, a ferde orrú férfi szembejött vele, s közönyösen, üres tekintettel siklott el mellette. Kínos volt elviselnie azt a pillanatot, amely akkor vesz birtokba bennünket, amikor nem tudjuk, mit tegyünk. Kínos volt elviselnie a kudarcot. Most ez az ember játszik velem - kérdezte -, vagy különös módon annyi esztendős kapcsolat után sem vesz tudomásul, pedig az a sok találkozás már kapcsolatot teremtett közöttük, bármilyet is, de kapcsolatot, s a férfi egyszerűen felrúgja. Dühösen beharapta a száját. Egyszerűen bolond! Azóta a legnagyobb lelki nyugalommal nézett át rajta. Nem tudta, vajon a férfi fölfogta-e, hogy szándékosan teszi, hogy igenis meg van sértődve azon a különös módon, ahogyan vele szemben viselkedik. Bár idővel elaltatta magában, tökéletes nyugalommal nézett az újabb meg újabb találkozás elé, már nem érzett semmit, idegennek, teljesen idegennek tekintette, mintha egy emberekkel teli utcán csak egyetlen járókelő volna a többiből, noha nagyon sokszor adódott úgy, hogy ketten, csak ketten ütköztek össze az üres járdán.

Egyszer már átélt egy hasonló lélektani rejtélyt. Amikor egy kisvárosban dolgozott, s volt egy kolléganője, a férje rendszeresen bejárt hozzájuk, ismerték egymást, bemutatkoztak, beszélgettek nem is egyszer. Délutánonként, ahogy hazafelé gyalogolt, az üres kisvárosi utcán gyakran találkoztak, jött vele szemben az a kis nyápic, az a semmi kis fickó, majd fellökte, úgy vágtatott, ő pedig mint afféle udvariassághoz szokott, jól nevelt polgár, elmosolyodott, már félig kilógott a szájából, hogy jónapotkívánok, az a kis nyápic pedig ellépett mellette, majd hogy föl nem lökte, tekintete azonban a semmibe úszott, és nem tudta mire vélni az egészet. Nem lát? Egyszerre világtalan? Vagy már gőgjében azt sem tudja, hogy mit csináljon? Mire olyan gőgös, mire vág föl ez a kis mitugrász, hogy önhittségében tudomást sem vesz róla? Szégyenében elvörösödött, hogy valami érthetetlen kisebbrendűségi érzet lopakodott bele, és csak aztán öntötte el a düh. És a fickó legközelebb ugyanúgy szembejött vele, és ugyanúgy nem köszönt, és ő ugyanúgy megsemmisült.

Hát így volt ezzel az újabb jóemberrel is, amikor összefutottak, csakhogy már nem szégyenkezett, nem bosszankodott, elcsitította a háborgásait. Külön öröm volt, amikor egyszer meghallotta ennek a Kovácsnak meg a szomszéd vendéglősnek a párbeszédét. Álltak a járdán, embere örökös szatyrát lógatta a kezében, mert mindig egy kajla, sorvadt vászonszatyrot vonszolt, mint aki örökké bevásárol. Azt mondja neki a vendéglős, homlokára tolt szemüveggel: - Tegnap vártalak, nem jöttél. Nem lehet benned megbízni. Tudod, mi vagy te? Beteg. Beteg vagy, alkoholista. Látni sem akarlak! - A csámpás semmirekellő pedig csak hallgatott, lógatta a szatyrát.

15