Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 5. szám - Győri László: Időrészlet; A régi ház; Eltűnt; Ulti
sággal, ó, a lószőrrel bélelt cemende! Igen, az! Lószőrrel bélelt, minden hájjal megkent pátrapocsok! Wesselényi Ákos ezek után hónapokig nyugtalanul, fölzaklatva járta a környéket, s áhítozva tekingetett minden laptopos egyetemista lányra.- Bárcsak megválthatnám őket! - sóhajtozott. - Miért ne? Talán éppen arra várnak, hogy megváltsam őket. Ez a hosszú combú abban a fényes csizmában, amelyet ebben a kánikulában is tetszetősen visel, bizonyára le szeretné vetni a bűneit. Hajdani barátját a régi házban hiába kérdezte a megváltás felől, ő sem tudott igaz választ adni arra, hogy a hollófekete hajú hölgy, aki szép, aki fiatal, aki a szerelemre még annyira erős, talán gyermeke is van, kettő, s férje föltétlenül, miért vár megváltást valamiféle bűnre, amelyet talán nem is követett el soha. Miért keresi a bujkáló bűnt, miért hordozza magában a régi szerelmeket, a szerelmek közül is az egyetlent, amelyre talán föltartott ujjal esküszik, midőn a képernyőre réved, és újra meg újra elhajol mostani élete elől a padlizsánszínű falnál. Sajgó lélekkel nézett a két összegyűlt pocsolyába a régi ház udvarán, ahová ismét visz- szatért, s indulóban volt végleg hazafelé, s úgy látta, hogy a pocsolya kancsalít. Eltűnt A belvárosban, egész messzire onnan, ahol lakott, egy buszon ácsorgott, nem ült le, noha lett volna üres szék, mert csak két megállót akart menni. Az első ajtónál támasztotta a rudat, s hátrafelé bámult, minden különösebb cél nélkül, töltötte az időt. Nem sok utas volt, az egész járművet át tudta fogni a tekintete, de az arcokat nem látta. Egyedül a megállóra figyelt, nem szeretett volna a második helyett a harmadiknál észbe kapni, az jó messzire vinné, a folyón át, a pokolba, neki pedig a másodiknál, még a híd előtt muszáj leszállnia. Máskor aggályoskodott, hogy eltéveszti a megállót, most azonban viszonylag kényelmes lélekkel utazott. Nyugalmába az is belefért, hogy végigvigye tekintetét a többieken. A középső ajtó mögött, szemközt, teliben, egy ismerős arcot pillantott meg. Semmi kétség, vonásról vonásra azonosítani tudja, szomszéd, abban a külvárosban él, egy közeli házban, mint ahol ő. Majdnem egészen kopasz, maradék hajszálait hosszúra hagyja, a koponyájára teríti szét, kék szeme, amely mindig kíváncsian, élénken jár ide-oda, most is ugyanaz a kék, az orra ferde, annál sokkal jobban, sokkal erősebben, mintsem hogy arcának ne az legyen a legkirívóbb jellegzetessége. Kifelé áll mind a két lábfeje, mintha mindig valami bohózatban játszana, s ha szembetalálkoznak, a férfi mindig úgy néz rá, mint aki rögtön köszönni fog, elvégre hosszú évek óta kerülgetik egymást. Mindig egyedül van, úgy tetszik, se felesége, se anyja, se apja, mert még nem olyan idős, hogy ne élhessenek, de nem, nincs senkije, folyton egyedül billeg a járdán, vagy inkább kacsázik, így lehet talán azt a különös járásmódot lefesteni. Egy rossz közjáték miatt nevezetes személyiséggé emelkedett. Ismerték egymást, sőt jól ismerték egymást. Egyszer amint újra feltűnt előtte, s jött, jött 14
