Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 5. szám - Győri László: Időrészlet; A régi ház; Eltűnt; Ulti

amely még beszámít az eredménybe. A versenyóra kérlelhetetlenül, századmásodpercre rögzítette azt az időpontot, amikor a gyűrűket a rekeszeibe hajították. A galambászok másnap a székházban gyülekeztek, bontották fel a versenybíróság szeme láttára az órákat, mint ahogy a versenybíróság jelenlétében is zárták le őket az indítás előtt. Az órák a boltok pénztárgépeiben lévő papírtekercsekhez hasonló szalagokon rögzítették a gyűrűk által minden egyes galamb érkezésének az idejét, azaz nem egészen, a galambnak nem elég megérkeznie, a galambot meg is kell fogni, hogy a gyűrű a birtokunkba jusson, birtokunkból, a kezünkből pedig az óra celláiba. Hiába érkezik elsőnek, ha nem hajlandó besétálni a padlásra, magát megfogatni, akkor bizony az rossz ügyfél, a jó versenygalamb kezes, szelíd, engedékeny, a kezünkre játszik. Sóhajtoznak is a pajtások a székház irodájában, haj, haj! Talán majd a jövő héten. Sötét arccal nyújtják át a szalagokat apámnak, alig akad, akinek titokban dagad a melle a büszkeségtől, mert a hírekből már tudja, most mindenkit lefőzött, ilyen egyén azonban ilyenkor, órabontás idején, valóban alig kerül, mindenki rémeket lát, és ebből csupán akkor gyógyul ki, amikor már apám összesítette az eredményeket. A gyógyulásért ki-be járnak hozzánk az emberek: - Mi van, Pali bácsi, tud nekem valami kecsegtetőt mondani? - Apámnak mindenkihez van jó szava, csitít, vigasztal, ami neki sem ártana, mert ami igaz, igaz, a versenyóra nem hazudik, az idén kutyául állunk.

Apám az egész Délkerület versenyeinek a dokumentátora, nincs másik bolond, aki elvállalná ezt az aprólékos, gonosz munkát, a századmásodpercek felrovatalát egy nagy-nagy táblázatba. Hosszú éveken át rontja vele a szemét, még akkor is, amikor már a lába fölmondja a szolgálatot, már eladta galambjait, már nem versenyez, csak a statisztikával bíbelődik. Ezen a fényes poszton éri a halál. Az országos galambújság nekrológot közöl róla.

Valamikor a hetvenes években elhatároztam, írok egy szép nagy riportot a postagalamb-versenyzőkről. Kéznél volt apám, de kéznél voltak abban a városban is, ahol éltem, a helybeli versenyzők, akik egytől egyig bányászok voltak, a patakparton sorakoztak a volier-ik. Apámmal kezdtem: jegyezze le nekem, miért lett, hogy lett galambász, mi neki ebben a jó, és ő vagy tíz oldalon le is jegyezte. A levél csupa meglepetés volt. O, a hajdani megszállott sakkozó, az első osztályú versenyző, paraszt létére megyei bajnokcsapatok tagja, miket nem írt nekem! Hogy már akkor is egyetlen vágya volt, hogy egyszer postagalambokat tartson, de mint kulákot eltiltották tőle, az ötvenes évek elején ugyanis a postagalamb stratégiai madár volt, rendőrségi engedély kellett hozzá; amikor aztán megszüntették a kuláklistát, föloldották a tartási tilalmat, végre nagyot sóhajtott, két kézzel markolt bele a galambászatba, rekeszekre osztotta a padlást, vásárolta a jobbnál jobb vérvonalakat. Semmit sem csinált fél kézzel, a galambversenyeztetésben is konokul előre fúrta magát, egészen a nekrológig. A galambászok éves vacsoráin szerényen illegette, körüludvaroltatta magát, így Pali bácsi, úgy Pali bácsi, anyám pedig valóban szerényen eszegette a sütemény végső maradékait. Elment ő is a vacsorára, sőt beszélgetett is a többi asszonnyal, akiket hasonló férjjel vert meg a teremtő, ült a mániákusok között, nem hogy megvert volna, megáldott engem a teremtő, az én uram nem iszik, a padláson, az íróasztal mögött tölti az idejét.

11