Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 5. szám - Győri László: Időrészlet; A régi ház; Eltűnt; Ulti

soha a búbos kemence lángjainál, igaz, nem csak búbos kemence, szárizék, szalma sem akadt többé a termelőszövetkezettel. De azért soha egyetlen szitokszó el nem hagyta volna a száját, Isten nevét ajkára nem vette soha, egyetlen trágár ige, egyetlen káromkodás, egyetlen durva mondat nem hangzott el a házban, ami ordenáré a magyarban, nem tőle tanultam, a szegénység, a nélkülözés nem csiholt belőle méltatlan szavakat, a nyomor nem tüzelte, nem igaz, hogy a megkínzott, a szegény ember úgy káromkodik nyakra-főre, mint a jégeső.

A vonaton sem káromkodtak, amikor sorozásra utaztam haza gyanútlanul, az állomás előtt azzal köszönt rám egy régi osztálytársam: - Mi az, te élsz? Azt mondták, öngyilkos lettél a katonáéknál. - Nem tudtam mire vélni a hírt, bár sejtettem, arról a fiúról van szó, aki nálunk lakik anyjával együtt a házban, az államosítás maradványául egy még korábbi évben, mint amelyről az imént beszéltem. Radnai Jóskáék Szegedről keveredtek ide, a fiú nagyvárosi gyerek volt, akinek szűk volt a mi kisvárosunk, sosem tudta megszokni, s ki tudja, miért, magára fogta a puskát. Igen, mire hazaértem, tisztán állt előttem a tény: Jóska öngyilkos lett. Egy másik hír is várt rám: - Nagymama tegnap este agyvérzést kapott, meghalt. - Két halál keveredett össze a házban, aminek egy darab időre magam is részese lettem. Akkoriban még háztól temettek: fekete bársonnyal keretezték az utcai ajtót. Tél volt, január vége, nagyanyám szobájából kihordták a bútorokat, feketével vonták be a tükröt, talán azért, mert most nincs itt a hiúság ideje, talán azért, mert ha tükörbe pillantanánk, a halott visszanézne ránk, a halott azonban már egy másik világ részese, a tekintete nem érintkezhet velünk soha többé. Nagyanyám teteme a hideg padló deszkáit nyomta, hanyatt feküdt, a szemét lezárták, a kezét egymásba hajlították, abba a testtartásba helyezték, amivel a koporsóba fektetik majd a gyászhuszárok. Nagyon rideg volt az üres szoba, nagyon nagy egy kis halotthoz képest. Megálltam fölötte, apám fontoskodó, szertartásos mozdulatát véltem látni a hátam mögött, ami nem hagyott nyugodtan eltűnődni, megfordultam, szótlanul becsuktam az ajtót.

Halála után meglódult a ház tulajdonjoga, apám Radnai anyját elsikerítette a házból, hogy miként, azt nem kötötte az orromra, valószínűleg albérletet keresett meg hálapénzt adott neki, hogy végre a magunk urai lehessünk benne. Újabb mozgások következtek, apám a szülői háznak csak a kétharmadát örökölte, egy- harmadot megvett, a maradék egyharmadot a harmadik testvér eladta, egy falusi özvegyasszony vette meg, egy másik Marika, ő is meghalt, a ház eleji szobát meg a fél üvegfolyosót a vallásos férfinak adták el az örökösei, annak, aki péntekenként fülhasogatón kornyikált az asszonyokkal. Telt, múlt az idő, elváltam, újranősültem, két kislányom nődögéit, született egy kisfiam, és alighogy megszületett, máris elvesztette az én oldalamon lévő nagyszülőket: meghalt édesanyám, és nemsokára apám is meghalt. Véget ért az idill.

Szerettem hazajárni. A kiskapun, vagyis az ajtón belül, a kertben, virágözön fogadott, anyám is, a másik két asszony is - mármint abban a kétasszonyos időben - virágokat ültetgetett, locsolgatott, estikét, margarétát, borvirágot, sarkantyúkát, nárciszt, amelyet mi csillagvirágnak hívtunk, kint az udvarban, az egykori istálló tetején postagalambok biggyeszkedtek, járkáltak föl-alá, ferdén, függőlegesen, vízszintesen, apám galambjai, aki nemcsak tartotta őket, versenyzett is velük,

9