Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 4. szám - A. Sajti Enikő: "A nemzeti lelkiismeret őrállója": Cseres Tibor: Hideg napok és a „ még hidegebb napok”

amiket ez, a parancsok alapján működő militáns világ megkíván, s így válnak részesévé több ezer ártatlan civil szerb és zsidó meggyilkolásának.

Miért nyúl Cseres éppen ehhez a témához, mi inspirálja a szerzőt? Sokat és sokszor nyilatkozott erről, többször írt is róla, de talán leghitelesebben, legbővebben egy kéziratban fennmaradt, „Növeli, ki elfódi a bajt!" című írásában fejti ki, amelynek motívumai aztán más írásaiban is felbukkannak.1 Cseres, mint ismeretes, 1941 áprilisában szakaszparancsnokként vett részt a Dálnoky Miklós Béla vezette gyorshadtest délvidéki harcaiban, és az elsők között vonult be Újvidékre. Saját elmondása szerint „délre nyomulásunk közben némely templomtornyokból lövöldöző csetnikek és egyéb szerb hazafiak gátolni, fékezni próbálták haladásunkat. Alig is törődtünk némi visszatüzeléseken túl ezekkel a magukat hiábavalóan feláldozó orvlövészekkel, sokkal nagyobb méretű fegyveres cselekményekre számítottunk az induláskor kapott harctájékoztatások alapján." Majd miután Werth Henrik, a vezérkar főnöke úgy gondolta, hogy a magyar csapatok is vegyenek részt az egykori Magyarország határain kívül eső Szerbia katonai leverésében, a gyorshadtest átlépte a Szávát, és minden katonai ellenállás nélkül Valjevóig nyomultak előre. Mint írja, „józanabb polgári vezetőink megmásították, visszavonták a vezérkari főnök vérszomjas ígéreteit, s a mi harcra, s tán halálra szánt zászlóaljainkat", s a hadtestet visszaparancsolták a déli határok mögé. Ezután őt is „sebtében" leszerelték, majd 1942 májusában másodszor járt Újvidéken, hogy milyen minőségében, nem derül ki. Az biztos, hogy ekkor már ismét katona volt, mivel a Szovjetunió elleni hadüzenet után ismét behívták. Ekkor készítette azt a néhány oldalas feljegyzést azokról a „jártában- keltében" hallott történetekről, „amelyek legtöbbje még mindig a közeli hideg január ama három rettenetes napjára emlékezett." Ekkor rögzítette „annak a két-három együvé tartozó, mert egy házban lakó családnak a sorsát, tragédiáját, amelyeket különbözőségük véletlene sodort a közös végzetbe: a magyar királyi őrnagy tilalom ellenére a helyőrségben tartózkodó feleségének, a zsidó szállást adó családdal és a szerb háztartásbelivel együttes, halálos minősítése ragadta meg egyenruhába tiltott írói képzeletemet".2 3 Még azelőtt, hangsúlyozza, hogy értesült volna Bajcsy-Zsilinszky Endre és mások „protestánsáról"? Büky százados története tehát valós tényeken alapul. Figyelme akkor irányult ismét az ügyre, ami1 Cseres Tibor hagyatéka. Petőfi Irodalmi Múzeum (a továbbiakban PIM) Kézirattár, Gy. n. sz. 2003/ 46.

2 Uo. 1. o.

3 Már a razzia idején is voltak tiltakozások, illetve kísérletek arra, hogy megfékezzék a vérengzést. A razzia, a Zsablya-Sajkásgyörgye-Sajkásszentiván-Dunagárdony vonalában egy partizánosztag felszámolása céljából, január 6-án kezdődött. Újvidékre január 21-én terjesztették ki, és három napig, január 24-ig tartott. Szombathelyi már január 22-én elrendelte a kivégzések beszüntetését, ezt azonban csak egy nappal később hajtották végre. A hadsereg és a csendőrség még ezután tisztította meg a partizángyanúsnak minősített szerbektől Óbecsét és Szenttamást, ekkor azonban már nem végezték ki ítélet nélkül az elfogottakat, hanem átadták őket a katonai bíróságnak, illetve internálták őket. Szombathelyi január 30-án adott parancsot a délbácskai razzia befejezésére. Bajcsy-Zsilinszky Endre, Milan L. Popovic képviselő adatai alapján, már január 19-én tiltakozott a sajkási vérengzés ellen. De említhetjük Fernbach Péter főispán január 23-án Grassy Józsefhez intézett levelét is, vagy Nagy Miklós újvidéki polgármester tiltakozását is. A tiltakozások január végén tovább folytatódtak, 1942. január 29-én például Bajcsy-Zsilinszky és több ellenzéki képviselő a parlament külügyi bizottságában szigorú vizsgálatot követelt, majd memorandumot intézett Horthy kormányzóhoz is. Tavasszal, a Kállay-kormány kinevezése után ezek a tiltakozások felerősödtek, és a parlament nyilvánosságát is elérték. Bővebben lásd: A. Sajti Enikő: Délvidék 1941-1944. Budapest, 1987. 152-188. Pihurik Judit: Hideg napok. Délvidék 1941-1944. Rubicon, 2009. 5. sz. 20-29.

98