Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 4. szám - Füzi László: Elakadások: 2. rész
másról kell beszélnem, mint amit előre elterveztem. Mielőtt azonban idézném e sorokat, a kötetről kell mondanom valamit. Kb. 250 költemény: aprólékos, tár- gyias, gyakran katalógusszerű rekonstruálása egy valaha volt világnak, paraszti közösségnek. Tárgyak és mindennapi gyakorlatok rendszere: a Halászóember olyan falumonográfia, melyet a Fél Edit-Hofer Tamás-féle Átány-könyvvel kellene együtt olvasni. Az elbeszélő egy közösségről számol be: emberekről, akik egy örökölt életmód és a család, a »had« biztonságában éltek - ő maga viszont hangsúlyozottan magányos. A kötetet úgy is lehet olvasni, mint énfelépítést: a beszélő a régi Szajla leltárszerű felsorolásából építi fel magát. A beszédhelyzet így jellemezhető: én, aki még abból a világból, kultúrából való vagyok, beszélek nektek, akiknek mindez már idegen. Az emlékezés a kötet uralkodó beszédformája, s egyben a kötet ideológiájának is egyik legfontosabb eleme. Az ősök világa az ismétlődés világa volt, minden ugyanúgy történt mindegyik napon, a gyerekek megismételték szüleik életét, s közben a családok, a »hadak« észrevétlen »tökélyre emeltek egy tudást, egy kultúrát, egy életmódot« (Barczi-had), amelyet aztán el kellett felejteniük. A Halászóember költészete politikai költészet. A valaha volt, tökélyre emelt kultúra akkor roppant össze, amikor a kommunisták belekénysze- rítik a férfiakat a téeszbe. A hadak szétesnek, az ismétlődés ritmusa megtörik, az újabb nemzedékek már nem a szüleik életét folytatják, a mindennapi gyakorlatok elfelejtődnek, a tárgyak elkallódnak. Beszélni az egykori világról (az emlékezés) egyben helyreállításának kísérlete. A kötet nyolc ciklusból áll, s a negyedik ciklus utolsó verse, amely tehát nagyjából a kötet középpontjában található, Az öregek látogatása címet viseli. Ok azok, az öregek, a már halott ősök, akik helyre tudják állítani az egykori világot, akik tudják, minek hol a helye, mikor minek van ideje. E költemény azt mondja el, hogy előjönnek a temetőkből a halott elődök, és újrakezdik a valahai életmódot, újra »felépítik a lerombolt házakat, istállókat, csűröket, disznóólakat, feltörik a parlagon hagyott földeket, / mindenki visszakapja a magáét, / nincs vita, veszekedés, / az öregek még emlékeznek rá, kié hol volt, / az új dűlőuta- kon nem változtatnak, / de a régi gyalogutakhoz ragaszkodnak, visszahozzák a lovakat, / boldogan nyerítenek, mikor megérkeznek, / visszakerül a sok kocsi, vetőgép, hám, szerszám, minden, / mindenki kap egy üszőt az induláshoz, / aztán a betanítás következik, / megmutatják fiaiknak, unokáiknak, / amit elfeledtek vagy sose csináltak...«. Hát ezek voltak azok a sorok. Ilyen paraszti világban nőttem fel én is. A családomnak, mint sok más parasztcsaládnak is, sok évre volt szüksége ahhoz, hogy megértse, értelmét vesztette az az életmód, amely szerint generációi korábban éltek. Előbb a kuláklista, a kolhozosítás; beadni a lovakat, a szerszámokat, a földet a közösbe, mindent, amit több generáció évtizedeken keresztül lassan, rengeteg munkával megszerzett és továbbadott; aztán a második téeszesítés, munkaegység, egy valaha gazdaságilag erős család fokozatos tönkremenetele, végül a tanya eladása. Ma már a tanya helyét sem lehet meglelni, s nincs meg semmi abból a természeti környezetből sem, ahol felnőttem. Az akácfasort, ami a tanyánkhoz vezetett be, kivágták, a gyümölcsöst már korábban. Nem tudom kifejezni azt az érzést, ami a téesz vagy kolhoz szavak hallatán elfog; szorongással vegyes gyűlölet. A Halászóembert egészen másképpen olvassa az, 49
