Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 4. szám - Füzi László: Elakadások: 2. rész
Hetényi Zsuzsa A vesztes győztesek és túlélő áldozatok könyve címmel írt utószót Vaszilij Grosszman Élet és sors című nagyregényéhez. Az invenciózus írás bemutatja a regényben leírt történések idősíkjait és a regény megjelentetéséhez kapcsolódó idősíkokat, nem feledkezve el arról sem, hogy a sztálingrádi csatát középpontba állító, de ezen túlmutatóan a második világháború egészét bemutató regény 1960-ban készült el, 1961-ben tiltották be, először Nyugaton jelent meg 1980-ban, a Szovjetunióban csak 1989-ben, az ottani rendszer összeomlása előtt adták ki, nálunk pedig 2012 karácsonyára jelent meg. Megjegyzendő, hogy Grosszman történelmi ítélete, az adott korszakban kialakult történelmi ítélete minden ponton megegyezik az utókor ítéletével, s az sem felejthető, hogy megküzdött azért, hogy az általa átélt történéseket a maga ítélete szerint rögzíthesse. A fenti időpontokat azért jelölte meg pontosan, mert az utószó szerzője éppen velük, az időpontokkal foglalkozik. Azt mondja, hogy az idősíkokhoz történések, a történésekhez emberek kapcsolódnak, a történések és az emberek pedig nem ok-okozati kapcsolódásukban, hanem kölcsönös viszonyukban érthetők meg. Hetényi Zsuzsa ezt a viszonyrendszert a történelem relativitáselméletének nevezi, ami üres tétel marad akkor, mondja, ha nem követi egyfajta empatikus gyakorlat, ezt a gyakorlatot pedig leginkább az irodalom tudja megvalósítani. Az időnek ez az empatikus kezelése eltűnőben van, teszi hozzá Hetényi Zsuzsa megjegyzéséhez. Hetényi Zsuzsa: A vesztes győztesek és a túlélő áldozatok könyve, in: Vaszilij Grosszman Elet és sors, fordította: Soproni András, Európa Könyvkiadó, 2012, 1075. 19. Az előbbiekhez hozzáteszi azt is, hogy a történelem relativitáselméletéről, azaz az egyes ember léthelyzete és a történelem közötti kapcsolatról számára Sándor Iván mondta a legtöbbet. Nem jelenti a regényíró háttérbe állítását, ha Sándor Iván gondolkodásából az elemzésre való hajlamot emeli ki. Ebből a nézőpontból látszik, hogy módszertanát tekintve Németh Lászlóhoz és Bibó Istvánhoz nyúlt vissza. Iván akár esszében, akár regényben, de a beszélgetésekben is, a klasszikus dialógusok mintáit követő beszélgetésekben, vagy akár hosszúra nyúló, telefonban elmondott monológjaiban is azonnal a rálátáshoz szükséges kívülálló pozíciójába helyezi magát, egészen addig, amíg az összefüggések teljes rendszerét fel nem vázolja, aztán pedig a résztvevő érzékenységével világít rá az összefüggésekre, s azok következményeire. A korlátványok hosszú sorát író Sándor Ivántól egy pillanatig sem áll távol az elemzés, még a történeti-politikai elemzés sem, aktuális kérdéseket érintő kolumnás politikai értelmezései ebben a vonatkozásban a nyolcvankilencben elkezdett hármas könyvének logikus folytatását jelentik. Ám abban, hogy ezek nem esszékötetnyi terjedelemben íródnak, abban mégsem csak a korszellem 18. 40
