Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 4. szám - Füzi László: Elakadások: 2. rész

törekvés egymásra vonatkoztatásával József Attila egy gyökeresen új gondolkodástörténeti pozíciót hozott létre. E vers ugyanis a keresztény bűnértelmezés és a pszichoanalitikus önelemzés egyesítése, ütköztetve 'továbbfejlesztése'." Az utóbbi jelenség előtérbe kerülésének kiváltóját Lengyel András végül József Attilának a Barta Istvánnal való, s ezerkilencszázharmincötben kulmináló barátságában találja meg.1

Az Én nem tudom című vers drámaiságát a két bűnértelmezés ütköztetése adja, az ütköztetés őrzi a megdöbbenés erejét, az utókor olvasója ehhez még azt teheti hozzá, hogy József Attila ekkortól teremti meg a distanciát önmaga és a költészete között, az én felbomlását, szétesését így vetíti majd ki a logika élességét és tisztánlátását őrző versekbe.

Az átalakulás másképpen jelent meg Németh László gondolkodásában, hiába, mindig hozzájuk tér vissza, hozzájuk, az önértelmezéséhez legtöbb segítséget adó két nagy gondolkodóhoz. Németh próteuszi alkat volt, alkatának talán legmeghatározóbb vonása az állandó mozgás, átfejlődés volt, a szélső pontok keresése, hogy onnét az ellenkező pólusra zuhanjon át. Az alkat mozgása mögött ott állt a kor mozgása, ha semmit nem tudnánk a kor történéseiről, Németh létállapotaiból azoknak az irányairól akkor is tájékozódhatnánk. Gondolkodása korának mozgásaival együtt lüktetett, leegyszerűsítésnek számítana, ha azt mondanánk, hogy alkalmazkodott az egyes időszeletekhez, annál is inkább, mert hol szembefordult a neki jutó idővel, hol elfogadta, kereste, hogy miképpen azonosulhat vele. Ahogy az öreg tengeristen a külsejét változtatta, s hol vízzé, hol tűzzé nagyfává, vagy különféle állatokká alakult át, úgy formálódott, változott Németh gondolkodása állandóan, a korral való összefüggésben. Volt, amikor „teremtette a korát", alighanem az egyik előfutára, korai megérzője volt a hatvanas évtizednek, annak az évtizednek, amelyik a leginkább összhangban állt a gondolkodásával.

S ők, az ő életükben hogyan jelennek meg a változások, átalakulások?, kérdezi.

Úgy érzi, noha ezt az érzését bizonyítani nem tudja, hogy az idő előrehaladtával a változások, átalakulások száma is növekszik, mintha az egyre újabb szakaszok sűrűsödési pontjai is egyre közelebb kerülnének egymáshoz. Azt is érzi, hogy ezeknek a változásoknak már nincsenek irányítói, mintha az idő átvette volna az irányítást, és a saját kedvére játszik az emberekkel. Már nem fejezzük ki a változásokat, nem ütköztetjük az egymásra következő szakaszokat, nem döbbenünk meg az átalakulások mélységén, s nem is készítjük elő az újabb időszakokat, csak megéljük a változásokat - amíg képesek vagyunk megélni őket, s azok nem temetnek maguk alá bennünket.

Nem veszi most sorra azokat a változásokat, amelyek az életében bekövetkeztek, lehet, hogy éppen ezekről a változásokról szól ez a könyv, valójában nem is a változásokról beszél most, s még csak nem is az életformaváltásokról, hanem az értékrendek változásairól, leginkább ezek változásaihoz nehéz alkalmazkodni, mondja, ezeknek a követhetetlen mozgása jelzi számára, hogy valójában csak eszközök egy, a világ önmozgása által irányított játszmában.

Ez az érzés nem engedi el, noha az önmaga számára kialakított értékrendhez minden erővel, már-már kétségbeesett görcsösséggel ragaszkodik.

1 Lengyel András: „...Saját szemem láttára átalakulok". József Attila 1935. augusztusi fordulatáról, Jelenkor, 1995. 4. 356-365.

26