Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 4. szám - Buda Ferenc: A világ folytatása: Az ország köldökén
fiúk, de mi igencsak szerettünk volna egy kislányt is. Hetediknek végre sikerült. Megörültünk neki nagyon. Próbáljuk meg még egyszer, hátha lány lesz az is. De hát a nyolcadik megint csak fiú lett. Többet aztán már nem próbálkoztunk." Az az egyetlen kislány, Kollár Giziké, szőke hajú, csillogó barna szemű, mosolygós teremtés, úgyszintén az én osztályom tanulója volt, derék, lelkiismeretes, szorgalmas, kedves leányka. Benyitván egyszer hozzájuk a lakásba, láttam, hogy nagy rakás fiú között ott kuporog a bádoglemezzel borított hosszú asztal egyik sarkánál, s a bátyjai meg az öccse zajongásai közepette a másnapi leckéjét írja. No de a hosszú ház. Méretei, beosztása s az állapotából nagyjából kikövetkeztethető életkora alapján nem volt nehéz kitalálni, hogy hajdan, hajdanán, még a háború előtt (ami 1963-tól visszapillantva még nem is számított oly nagyon réginek) cselédszállás volt, a Coburg hercegi uradalom cselédei s azok családjai számára létesített - ma akár így is mondhatnánk - társasház. (Cseléd-család: lám, milyen szépen szemlélteti a szláv cseljad kétféle jelentésének kettéválását nyelvünkben a szó kétféle alakja!) Helybéliektől hallottuk, hogy a ház eredetileg csikóistállónak épült, s jó ideig akként is használták, mielőtt emberi hajlékká alakították volna át. E hallomás hitelének azonban nem jártam utána, így hát azt - egy napjainkban gyakorta használt kifejezéssel élve - sem megerősíteni, sem pedig cáfolni nem tudom. Annyi mindenesetre ebből az el nem hanyagolható részletből is bizonyosnak látszott, hogy a herceg sokkalta emberségesebb módon bánt a cselédeivel, mint némely tiszán- vagy dunántúli nagybirtokos. Itt mindegyik család külön lakhatott, s az asszonyoknak nem kellett a közös konyhán egymással osztozkodniuk. Utóbb aztán megtudtuk, hogy a hercegi cselédeknek egyéb okuk is volt rá, hogy jó szívvel gondoljanak vissza egykori gazdájukra. Olyannyira, hogy a 45-ös földosztást (amit aztán hamarosan a mezsgyék újbóli egybeszántása, más szóval a téeszesítés követett) meg kellett ismételnie a fővárosból kiszállt földosztó bizottságnak. A vacsiak ugyanis eleinte vonakodtak attól, hogy elfogadjanak egy- egy kis darabot a nagybirtokból: várták, sőt remélték, hogy visszatér a herceg. Térjünk azonban vissza a jelenbe. (Nem a maiba - a 63-asba.) A konyha padlatát elsimított, igaz, itt-ott kissé már töredezett beton, a szobáét kopott deszkapadló fedte, ezenkívül pedig léckerítéssel határolt kis udvar is tartozott mindegyik lakáshoz. (A mi udvarunk kerítésének külön története van, azt később még szóba hozom.) A ház belső felével szemközt, s azzal párhuzamosan, az utcaszélességnyi köz túloldalán szorosan egymás mellé épített sertésólak sorakoztak, ibolyanyílástól a késő őszi fagyok beálltáig ellátván feketén szálldosó legyek millióival a környékben lakókat. Tágas, beépítetlen térség választotta el a Szorítót a főutca fentebbi szakaszán sorakozó takaros, kertes lakóházaktól, s e térség - így mondom - felénk eső peremén egy meg-megnyikorduló gémeskút s egy szabadtéri sütőkemence szolgálta a hosszú házban lakozók elemi igényeinek egy bizonyos részét. („Elemi"-ről szólván természetesen nemcsak a földhözragadt prakticizmus vezeti gondolatmenetünket; ezzel egyidejűleg a mitikus őselemekre - kemence és kút esetében a tűzre és a vízre - is utalni kívánunk.) Hogy az egészséges falusi hagyományok akkoriban - alig ötven éve! - még nem haltak ki egészen, az egyebek közt azzal is igazolható, hogy Annus néni időről időre nekiállt dagasztani s kenyeret sütni. Néprajzi-tájnyelvi adalékként azt is 8
