Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 4. szám - Buda Ferenc: A világ folytatása: Az ország köldökén

megjegyeztem, hogy a nagy kenyerek után kemencébe rakott kis cipót ilonkának nevezték Puszta vacson, ám e különös elnevezés eredetének magyarázatával adósok maradtak, s eddig még nekem sem sikerült utána járnom. A kúttal kapcsolatosan is fennmaradt egy aprócska epizód emlékezetem rostáján. Egy alkalommal a vizesvödörrel együtt egy békát húztam fel a kút mélyéből. Kislányunk, az akkor épp négyesztendős Julcsika kíváncsian figyelte a vödör peremén lankadtan körbe-körbeúszkáló alvilágszülöttét. „Tessék - szóltam oda neki, majd a békát a vödör hűvös vizéből kiemelve odanyomtam a markába, - vidd be s mutasd meg anyának!" O vonakodás nélkül, az utálat vagy az irtózat legcsekélyebb jelét sem mutatva kezébe vette a békát, az pedig csendben, békésen lapult a kislány meleg tenyerében, szemlátomást jobban érezte magát ott, mintsem a kilátástalan mélység sötét és hideg vizeit taposva. Ha már az alanti régiók szóba kerültek, azt is megemlítem, hogy az emberi szervezet mellék-, illetve végtermékeit befogadó műszaki létesítmény, a fenyődeszkákból összerótt s ugyanezen anyagú fedeles ülőkével ellátott árnyékszék szintén a szemközti soron, a lakásoktól, s főleg a gémeskúttól tisztes távolságban volt elérhető. E körülménynek köszönhetően a szükségből megejtett napi odalátogatások esős, vagy pláne fagyos, zimankós időben fölértek egy-egy kalandos kirándulással. (Annak példájaként pedig, hogy a hallgatólagos közmegegyezésen nyugvó megnevezés némely esetben jóval előtte jár az adott körülmények realitásainak, megemlítem, hogy a bensőséges elmélyülésnek eme profán szentélyét mindenki csak vécé gyanánt emlegette, ami - mint tudjuk - a vízöblítéses árnyékszék angol nevéből tömörült betűszó, így hát tartalmilag csupán tél-túl tükrözi a megjelölt tárgy - vagy ha úgy tetszik, fogalom - lényegét.)

Költözködésünk hírül sem járt annyi teendővel s hajcihővel, mint a későbbi évek, évtizedek során annyiszor. Összes vagyonunk s ingóságunk mindenestül elfért egy gépkocsi utánfutóján. A jármű természetesen nem a mienk volt (27 évesek voltunk akkor, s újabb 27 esztendő telt le az életünkből, mígnem a jó szerencse folytán lett egy saját autónk). Hogy miképp s mennyiért fogadtuk fel a fuvarost, arra már nem emlékszem. Furcsa s - mi tagadás - egymással ellentétes érzésekkel gördültünk le zötyögő, szegényes cókmókjainkkal a Rózsadombról, vágtunk át már nem is tudom melyik hídon a Duna fölött a pesti oldalra, hogy aztán a hosszú Soroksári úton haladva végképp elhagyjuk a fővárost: álmaink s vágyaink színhelyét, ahová kerek három esztendővel korábban menekülésszerű- en távoztunk az én szülő- és felnevelő városomból. A helynévtáblát is elhagyván talán megfordulhatott a fejünkben: majd egyszer, valamikor visszatérünk, ám a változás örömteli izgalmai s a várható új lehetőségek azokban a percekben s órákban elfeledtették velünk, hogy néhány hónappal azelőtt - nem túl nagy bizakodással, inkább csak úgy próba-szerencse alapon - beadtunk egy lakásigénylést a fővárosi tanácshoz.

Újonnan elfoglalt hajlékunkban az elhelyezkedés, illetve a berendezkedés nem járt túl sok teendővel. Két fekvőhelyünk volt. Az egyik egy fémvázas, összecsukható tábori ágy, amit nem sokkal azelőtt kaptunk Nagy Lászlótól, s bár eredetileg egy személy használatára készült, akkoriban még ketten is elfértünk rajta. Julcsika rácsos ágya volt a másik. Ezen egy kis műtétet kellett végrehajtanom,

9