Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 3. szám - Lanczkor Gábor: Belső barokk – Rilke ötödik elégiája

sokkal inkább olyasféle felépítmény, amely bizonyos vonásaival az évezredeken át alakított (jelenlegi formájukban nem feltétlenül reprezentatív) római lakóépületekhez hasonlít. A fölszámolt korábbi épület oszlopai (és ornamensei) akkor maradhattak láthatóak, amennyiben ez a láthatóság valós (statikai) funkcióval, avagy a praktikusság elvével járt együtt. Az építmény átváltozása folyamatos, és ennek az átváltozásnak a (látszólagos) megtorpanása csakis a halál, a romlás igézetében történhet. Bár Rilke kései művészete igen távol áll bármily keresztény ihletettségtől, ebben az értelemben, és csakis ebben az értelemben dinamikus motívumaival magában hordozza a megváltás ígéretét, legalábbis kozmikusán: amint a széttépett Orpheusz lantja az éjszakai égboltra került, és ma is ott ragyog a Lyra csillagképként, úgy a rilkei életmű betetőzésében, az elégiák sorozatának záródarabjában, a tizedikben is az égre kerülnek az új konstellációk, miket a panasz nevez meg; köztük a teljesebb csillagkép (das vollere Sternbild), a Gyümölcskoszorú (Fruchtkranz).

Az Ötödik elégia második szakaszában tűnik föl Rilke másik jellemző költői képe, a rózsa, a nézés nyíló és elhulló rózsájaként, együtt említve a látszat gyümölccsel, ami a rózsa termése volna:

„Ach um diese

Mitte, die Rose des Zuschauns: blüht und entblättert. Um diesen Stampfer, den Stempel, den von dem eignen blühenden Staub getroffnen, zur Scheinfrucht wieder der Unlust befruchteten, ihrer niemals bewussten, -,,18

A két motívum sajátos költői biológiával, a hétköznapi kauzalitást megkerülve kapcsolódik össze. A hosszúvers harmadánál, a gyümölcskép újbóli feltűnését követő hatodik szakaszban a kisvirágzatú gyógynövény (das kleinblütige Heilkraut) kerül felajánlásra az angyalnak. Az elégia (felszíni) referenciahálójában nem esik szó más virágról, mint a nézés rózsájáról, ily módon a gyógynövény, akár az artisták metaforájaként szemléljük, akár a gyümölcsöt termő rózsa feltételes metamorfózisaként, akár valamiféle gyökértelen referenciaként, minden esetben az előző szakasz éretlenül (többször) lehullt, (többször) meg- ütődött gyümölcsével kapcsolatosan értelmezhető az Ötödik elégia saját kontextusában. A szerves metaforákat már-már absztrakt módon egymáshoz ötvöző, egymásba roncsoló képalkotási módszer komplexitása a maga törekvéseivel és eredményeivel határozottan ellenszegül annak, hogy e zavarba ejtő burjánzást pusztán ornamentikusnak tekintsük19, bár felszíni formájában akár a korabeli új képzőművészet radikálisan és reflektáltan szecesszív vonulatához is kapcsolhatónak tűnik (Gaudí barcelonai lakóépületeihez, a maga hideg érzelmi radikalizmusával pedig Schiele és Klimt képeihez). De nem: az elégiák tere a maga szerzetesi értelemben vett transzcendens rendjével és alapjaival egy jóval korábbi világképet és (a kifejezést Borromini nagyszerű római épületeinek továbbgondolt, torzított irodalmi analógiájaként megalkotva) egyfajta belső barokkot tételez, ahol a hom18 „Ah, s e közép körül, itt / nyílik s hull el a nézés / rózsája. E toporgó termőszálat övezve, / mit önnön virágpora ért el, újra / látszatgyümölcsévé termékenyülve a benne / sosem tudatosodó kedvetlenségnek."

19 Bartók Imre használja monográfiájában Rilke költészetének végkifejlete kapcsán a világ botani- zálása kifejezést. Vö. Bartók Imre, Rilke. Ornamentika és halál, L'Harmattan, Budapest, 2011, 121. o. Ezen a ponton egyben megragadnám a lehetőséget, hogy Tóth Ákos fentebb már hivatkozott Rilke- tanulmányának irodalomjegyzéke mellett Bartók könyvének vonatkozó részéhez (10-11. o.) irányítsam az érdeklődő olvasót Rilke nemzetközi és magyar recepciótörténetének jó érzékkel válogatott darabjait illetően.

47