Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 3. szám - Lanczkor Gábor: Belső barokk – Rilke ötödik elégiája

mondhatni pusztán asszociatív viszonyban van a két összetevő eredendő tulajdonságaival. A szonett által fölmutatott ekphraszisz-fölfogásában a szemlélt műalkotás és a szemlélő a kettejük hierarchiáját tekintve sosem nyugvó, dinamikus viszonyban vannak: nemcsak a vers beszélője nézi a torzót, a fej nélküli szobor egésze, minden pontja így tesz vele, azzal a kiegészítéssel, hogy a szemlélő ennek a belátásával jut csak el a puszta nézésből a teljesebb látás állapotába (hogy egy máshonnan is ismerős rilkei dichotómiát idézzünk9 10), míg a viszony a jelöletlen idézetként visszhangzott, parancsszerű fölszólítással végül is türannikussá válik az Apolló-torzó javára - a szonett beszélője számára (a harmonikusan zárt formával feszítő ellentétben állva) még épp elviselhetően, amint az a Duinói elégiák hasonlóan sokat citált nyitányából (az Első elégiából) ide idézhető:

„Denn das Schöne ist nichts

als des Schreklichen Anfang, den wir noch grade ertrangen, und wir bewundern es so, weil es gelassen verschmäht, uns zu zerstören. "w

*

A művészi arisztokratizmusát, szellemi-politikai függetlenségét, a modern világtól való izoláltságát mindvégig kínos alapossággal őrző Rilkének a kortárs művészethez való viszonyát a megbízásra írott Rodin-monográfián (és a Rodinnek címzett magánleveleken) túl szemléletesen mutatják azok a levelek is, amelyeket 1907 őszén írt feleségének, Clara Rilkének a párizsi Salon kiállításán látható Cézanne-festményekről.11 12 A sűrűn keltezett Clara-levelekből, amelyek akár ekphrasztikus prózaként/esszékként is értelmezhetőek, nemcsak az a tény olvasható ki, hogy a költő igen sokszor, szinte napi gyakorisággal fölkereste a tárlatot, de nyílt alakot kap bennük Rilkének a Salon polgári közönsége iránt érzett ellenszenve és arisztokratikus művészgőgje is, mint visszatérő motívum. Az október 18-i levélben találjuk a következő megállapításokat:

„Nem annak (be kell látnom ezt végre), nem annak van joga írni ezekről a képekről, aki saját véleményének igazolását keresi bennük. Kétségtelenül az bizonyulna hozzájuk a legméltóbbnak, aki nyugodt szavakkal igazolni volna képes jelenlétüket, s nem élne át a közelükben többet és mást, csupán tényeket. Mert ez a váratlan érintés - úgy, amint jött és tért követelt magának - az én életemben: mélyen gyökerező igazolás és rokon tapasztalatok eredménye. "X1

Talán nem vagyunk túlságosan hűtlenek a levélíró feltételezett eredeti szándékához, ha kijelentjük, miszerint ezek a mondatok akár az ekphraszisz-író Rilke nyílt hitvallásaként is fölfoghatóak. Amellett, hogy a tények ebben a kontextusban a romantizáló alanyi lírával szembeállított, rilkei tárgyias költészet önigazolását is jelentik, mégpedig Cézanne festészetének tükrében - e három mondat és maga a választás (Cézanne, és az egykorú levelekben szintén sokat emlegetett Van Gogh) jól példázzák azt a festészeti ízlést, amit saját kora, avagy a közelmúlt művészetéből Rilke teljes értékűen be tudott fogadni. Az avantgárd mozgalmak, a társadalmi igényű, avagy magukat radikálisan újnak tituláló

9 Vö. Orpheus. Eurydike. Hermes, in: Rainer Maria Rilke, Die Gedichte, Insel, Frankfurt am Main, 2003. 488^95. o.

10 „Mert mi a Szépség, ha nem annak a i Rettentőnek a kezdete, melyet elviselünk még/ épp, s ha csodáljuk, azért, mert hagyja, közönnyel, / létezzünk csak." Tandori Dezső ford.

11 Vö. Rainer Maria Rilke, Levelek II., ford. Báthori Csaba, Új Mandátum, Budapest, 1995,10-37. o.

12 I. m. 22. o.

44