Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 3. szám - Füzi László: Elakadások: 1. rész
gondolkodott. A változó világot már nem ismerhette, de kereste a lehetőséget, hogy az éppen adott kelepcéből ki hogyan szabaduljon ki. Nem lett volna nyugodt, ha nem lett volna kiért aggódnia, s ezt ő most nem az utód kései, mosolygós megjegyzéseként mondja. Az öröklésről vannak már elképzelései, az alkatok rokonságáról, arról azonban semmit nem tud, hogy ez a folytonos feszültségekből kinövő számvető hajlam milyen újabb feszültségeket generál a szervezetben. Azt sem tudja, miképpen lehet ezen túllépni. Nem tudja, hogy az, aki ezekkel a belső küzdelmekkel, viaskodásokkal született, hogyan tudja maga mögött hagyni, egyáltalán valamikor maga mögött tudja-e hagyni a küzdelmeit, viaskodásait. Azt tudja, hogy az irodalomból is mindig az önmagukkal küzdők, a tusakodók kötötték le, most Tolsztojt mondja, Németh Lászlót mondja, József Attilát mondja. Különbözőségeik nyilvánvalóak, de az is nyilvánvaló, hogy személyes hangoltságú világot teremtettek, s még Tolsztojról és Németh Lászlóról sem mondja, hogy moralistaként teremtették ezt a világot, így a világgal való küzdelmeiket és bukásaikat, bukásaikat és felállásaikat, amíg ezek megadattak számukra, állandó számvető hajlamukkal kísérték. Azt is tudja, hogy más volt ez, mint azoknak a kétkezi munkában megöregedett asszonyoknak és embereknek a számvető hajlama, akik közül ő is jött. Nem tud mást mondani ennek kapcsán, csak azt, hogy annak, amit leírtak, egzisztenciális mélysége volt, s ez valahol, az emberi ösztön mélyén mégiscsak rokon lehetett azzal, amit az, aki ezeket a sorokat írja, gyermekkorában maga körül megtapasztalhatott. 1. Nem gondolta, hogy nehezen ír majd a nyolcvanas évekről. Arról, ami a nyolcvanas években vele-velük történt. Nehezebben, mint a gyerekkoráról, s nehezebben, mint az azóta eltelt negyed évszázadról. Igaz, erről az időszakról még szinte semmit nem írt, de érzi, hogy az ezerkilencszáznyolcvankilenc óta eltelt huszonöt év történéseit őrzi magában, azt gondolja, csak el kellene kezdenie az emlékfolyamot, egy-egy emlékeket előhívó szó kellene csupán, s tudná mondani, írni azt, amit ezekről az évekről magában őriz. A nyolcvanas évekkel azonban nem tud mit kezdeni. Nem azért nem tud mit kezdeni ezekkel az évekkel, mert akkor nem figyelte a történéseket, s nem gondolkodott azon, ami akkor vele és körülötte történt, hanem azért, mert az azóta történtek elfedik az akkor történteket. Nem egy negyedszázad, hanem egy hét történései is elfedik a korábban történteket, korábban jóval kevesebb történés részese volt, mint ezerkilencszáznyolcvankilenc óta bármikor. Hiába rendezte el magában az akkor történteket százszor vagy ezerszer, a leírásuk hatalmas erőfeszítést követel tőle. Mindezek mellett azt is mondja, hogy mindennapi munkája, gondolkodásának kötöttsége sem engedi, hogy a nyolcvanas évek történései felszínre törjenek a gondolkodásban. Nem örül annak, hogy ez így van, azért sem, mert érzi a nehezen felidézhető évek hiányát. 9
