Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 3. szám - Füzi László: Elakadások: 1. rész
Fűzi László Elakadások 1. rész „... az író sosem arról ír, amit ismer, hanem arról, amit nem." Javier Cercas (Fordította: Körösi Ivett) Hiába ír bármikor bármit, írásain mindig érzi a számvető hajlamot. Mintha mindig és mindenről be kellene számolnia, mintha mindig el kellene rendeznie magában a világot, s erről a rendezettségről valakinek számot is kellene adnia. Lehet, hogy ez is egzisztencializmus, vagy legalábbis annak az egyik válfaja. Kényszer ez, a történések megértésének, feldolgozásának és elrendezésének kényszere. Nem tud mit tenni, mindig mérlegel, gondolkodik, mi történt, miért történt, hogyan történt. írni sem tud önmagától elszakadva. Tanulmányt, kritikát sem, az adott könyvben megkeresi önmaga kérdéseit, azokról tűnődve ír. Ezért azt sem mondja, hogy az írással, olvasással, szerkesztéssel eltöltött huszonöt-harminc év után bármiféle írói gyakorlata, rutinja lenne. Minden írást mindig legelejéről kell kezdenie, el kell mondania mindent. Ha megy az utcán, vagy beszélget valakivel, vagy gondolkodik valamin, most is, mint régen, a belső hang mondja, magának vagy másnak, tárgyilagosan vagy perlekedve, vitatkozva vagy éppen kérdéseket megfogalmazva, amit éppen mondania kell. Furcsának tűnhet, de nincs számára megnyugtatóbb annál, mint amikor elkezdi egy regény olvasását. Igaz, ehhez arra is szükség van, hogy a regény hangja megtalálja őt, vagy éppen ő érezzen rá a regény hangjára. Újabban sokat keresgél, hol a könyvesboltban, hol a könyvtárban, hol otthon, az egyre áttekinthetetlenebbé váló könyvtenger közepette. Néha már mosolyog magán, de mégis inkább büszke magára, még mindig ott a kíváncsiság benne, még mindig érteni akarja a világot, s a könyvek által akarja érteni a világot, úgy, ahogyan fiatalon is a könyvek által akarta megérteni a világot. Ezért büszke magára, ha egyáltalán lehet ezt büszkeségnek nevezni, hogy ebben fiatalkora óta nem változott semmit, még mindig őrzi magában a világra rácsodálkozó gyermeket. Nem tudja, már végképpen nem tudja, lehet-e büszke arra, hogy fiatalkorához képest alig változott valamit, hiszen maga körül egyre inkább azt látja, hogy szinte mindenki megváltozott, s nem csak gyermek- vagy fiatalkorához képest. Ha belehelyezkedik az adott regény olvasásába, s érzi, hogy van ideje az olvasásra, érzi, hogy ráérősen olvashat, akkor nem pusztán a regény világa köti le, hanem önnönmagáé is, a két világot egyszerre éli meg, miközben szembesíti is őket egymással. Ezért érzi egy- egy kiadós olvasás után, hogy nem csak a regénybeli világ dolgai rendeződtek el, hanem a 7
