Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 3. szám - Illyés Gyula: Szolgák szabadon

Ott a budavári palotában jelen volt. A „Fecskék könyve" szerzőjének értelmes szénfekete pillantását a kétely, a szellemi fájdalmak legkülönbike tette megnyerővé. De ilyen ünneplés közepén ki nem feledte volna el a kínos tudatot, hogy esztendők óta nem volt egy épkézláb sora s a fojtó szorongást, hogy lesz-e valaha is? Megrázó volt figyelni, hogy ez az alacsony, vékony, ez a mindkét értelemben jófejű, de jelentéktelensége érzete miatt oly szerencsétlen s alapjában szinte félénken szerény ember, hogy veszti el lába alól a talajt, hogy emelkedik nem neki való magasba s a rákényszerített szerep hatása alatt, hogy kezdi játszani a jelentős személyiséget, a messze kimagasló nagy írót olyanok előtt, akik közt legalább tíz akadt nála tehetségesebb.

Némán szorítottam kezet vele.

Épp arról faggatták, fog-e írni rólunk. Illetve azt bizonygatták neki, milyen fontos, nemzetközien is, milyen nagy jelentőségű, hogy írjon, ő írjon Magyarországról.

Imi fogok, mondta szinte megnyugtató hangon. Már meg is van a központi gondolat, ami köré helyszíni benyomásaimat tömörítem.

Halljuk, halljuk! Hagyja hallani! Hagyta hallani; mint egy fejedelem.

Kapitális ökörséget mondott.

Ma reggel értesültem, nyilatkoztatta ki a csöndben, hogy a magyar nyelvnek saját szava sincs arra, hogy szabadság.

Egy időszámításunk előtti teremtő szavát sem fogadhatta volna nagyobb pissztelenség. Folytatta:

Mit várhatunk egy olyan országtól, melynek bennszülöttei a legeredendőbb érzés, a legszentebb fogalom szavát is csak más nép szókincséből ismerik? Ezt fogom megírni.

Meg is írta, amint elhagyta az országot s meg is nyilatkozta, már Bécsben egy újságírónak. Aki aztán ezt szintén leírta.

Az én számat sem hagyta el szó. Egyrészt, mert rosszul, illetve csak szemmel tudok németül, jobbom alatt szótárral. Magának Tollernek írásait is így olvastam, nem kis mértékben nyilván emiatt olvasva beléjük azt, amit hallomásból, eleve bámulnom illett bennük. Némi automata-késéssel fogtam föl az észrevételt. Másrészt meglepetésemben hallgattam. Hogy nyelvünk szabad szava az ó szlovénból származik, diákkorom óta tudtam. A tapintatlanság lepett meg, egy vendég részéről. Aztán ezzel csaknem egy időben, hogy a rengeteg jelenlevő magyar közül senki sem válaszolt erre a csakis a hirtelen magasba jutás szédületével magyarázható zagyvaságra.

Lépcsőházi visszavágó vagyok A méltó válasz itt jutott eszembe. Ez:

Igaz, őseink nem ismerték a szabadság szót. De a szolgaság szót sem ismerték; mert hisz az is átvétel. Vagyis az egész fogalom körtől mentesek voltak. Ahogy azt, hogy egészség, nyilván azt sem az egészségesek teremtették meg s emlegetik legtöbbet, hanem a betegek.

Mindezt nem az anekdota kedvéért mondtam el. Bevezetőül a következőkhöz.

[A kéziratnak itt vége szakad.]

4