Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 3. szám - Illyés Gyula: Szolgák szabadon
Néhány mondat Illyés Gyula Szolgák szabadon című írásához Illyés Gyula naplójegyzeteiben az 1959. január 29-i bejegyzésénél szerepel Ernst Toller neve: „Találomra kihúzok egy könyvet. Toller: Fecskék könyve, Dsida fordításában. Kinyitom, szabad versek...." A napló féloldalas bejegyzéséből gondolom, hogy apám afönti rövid írást szintén 1959 elején vetette papírra, Toller versei ébresztették föl hajdani emlékeit, amelyeket azonnal leírt. Nem valószínű, hogy később tette volna, mert az elkövetkező hónapokban csupa baj és fájdalom érte. Barátai évek óta börtönben. Ekkor tudta meg, hogy Déry mégsem kap amnesztiát, Bibót már eleve életfogytiglanra ítélték. Néhány héttel később történt anyám aggasztó rosszulléte, eszméletvesztése. És egymás után érkeztek a rossz hírek: azt is megtudta, hogy kihagyták az írószövetségből, fölszólították viszont arra, hogy írjon véleményt a népi írók elleni állásfoglalásról. Készülő színdarabját, melyet öngyilkosságot megkísérlő barátja, Gellért Endre kedvéért kezdett el, a Nemzeti vezetése elhárította. így hát valószínű, hogy Toller történetét hamar kisöpörte agyából a sok más gond. Talán később sem vette elő. A szöveget anyám gépelte le, tehát a hagyatékban van egy kézírásos és egy autográf javításos gépirat is. Mindkettő papírja, illetve az írás és az írógép betűi is megerősítik a feltételezett 1959-es időpontot. Az utolsó mondat világosan utal arra, hogy amit itt olvashattunk, csak a bevezetője egy tágabb gondolatmenetnek. De hol lehet a folytatása? A kézírásban sok a javítás, maga a fogalmazás azonban annyira kész, a leírás pedig annyira képszerű, hogy felveti a gyanút: talán mégis megjelent valahol? Nyilván nem 1959-ben, vagy közvetlenül utána, hiszen akkor apám még évekig anatéma alatt volt. De ha megjelent, akkor hol, mikor és milyen folytatással ? Irodalomtörténetünk egyik nagy fogyatékossága a bibliográfiák hiánya, pedig minden kutatás alapja az eredeti dokumentumok föltárása. Olvassuk-e az írót vagy sem, közöljük-e műveit vagy sem: ez a művész vagy a tanár gondja; a tudománynak viszont föladata a létező művek föltérképezése és az arról való számadás. Annál is inkább, mert Toller története - anekdotája - régen elfeledett eseményeket is fölidéz. Apám nem említi itt, hogy Ernst Tollerrel 1932. május közepén találkozott, az akkor Budapesten először megrendezett Pen-kongresszus alkalmából. Ahogy Passuth László érzékletesen beszámol róla önéletrajzi munkájában, a Rézkorban (Szépirodalmi 1969. 566.): „Május 14-én megnyílt a Pen-kongresszus. Az új konzervatív elnökség megkapta az állami szubvenciót ... Terjedelmes fogadó bizottság, magyaros vendég- szeretet, felkészült kongresszusi titkárság. ...díszestély az Operában... negyvenöt Pen-centrum képviselője van jelen." A keddi ülésen azonban Marinetti és Toller vitába csapott, Toller a szerdai ülésen újból fölszólalt a sajtószabadság mellett. Ezután apám a magyar Pen nevében tiltakozott a cenzúra minden formája ellen, szót emelt a könyvelkobzás és a sajtóper ellen, kiállt a sajtó- és gondolatszabadságért. Azt javasolta, hogy minden efféle vétséget tartson nyilván és hozzon nyilvánosságra a londoni PEN-központ. Beszédének szövege csak francia fordításban maradt fönn. Utána ismét 5
