Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 3. szám - Illyés Gyula: Szolgák szabadon
Illyés Gyula Szolgák szabadon A harmincas évek elején Magyarországra érkezett ifjúkorom egyik eszményképe. Ernst Toller, a rövidéletű 1920-as bajor Tanácsköztársaság közoktatási népbiztosa, aki az ezért elszenvedett két évi börtönbüntetés alatt „Das Schwalbenbuch" címmel egy füzetnyi verset írt a rácsán röpködő fecskékről - s az eközben támadt érzéseiről - s ezzel, meg egy különös tárgyú drámájával világhírt szerzett. Szerettem volna legalább távolról megpillantani. Már majdnem sikerült. A biztosító társaságnál, ahol hivatalnokoskodtam, dolgozott Székely Béla, aki itt az „Erec Izrael" elnevezésű ügynök csoportot vezette, az ezen át kötött biztosítások valamiképp az épülő Palesztinát is támogatták - Székely buzgalmából, aki különben igazi hivatásként gyermek lélekanalízissel és baloldali irodalom-pártolással foglalkozott. Meghívta vacsorára a nagy német írót. Abban a hiszemben, hogy az változatlanul kommunista, vacsora-társaságul szélső forradalmi magyar költőket akart körébe gyűjteni. Értesülve Toller iránti tiszteletemről, olyan szíves volt, hogy engem is ezek közé sorolt. Az apró termetű, de óriásszemű, rokonszenves háziasszony éjfélig melegít- gette újra meg újra a magyaros paprikás csirkét; míg végre gumi keményen mi magunk ettük meg. Ernst Toller nem jött el; épp azért, mert megtudta, milyen együttes várja ott az Újlipótváros szoba-hallos kis lakásában. A város legelőkelőbb negyedében lakott a budai várban, a Hatvány palotában. A nagy fogadó estélyére, amelyre a budai paloták e tán legszebbikében, legdíszesebbikében Hatvány Lajos báró adott, már fokozott kíváncsiság vezetett el, legyőzetve idegenkedésemet, amely addig utam szegte, hogy ilyen helyre - cukorgyáros arisztokraták budavári palotájába - betegyem a lábam. Nem volt okom megbánni. Emlékező agysejtjeimen ma is azon elevenen, tarkán, zajosan és boldogan nyüzsög az a csaknem százfőnyi budapesti betűértő, aki akkor a vékony, szerény, értelmes-fájdalmas mosolyú költő körül etetett kacsaseregként gyűrűzött és tolongott, egymás válla fölé emelve a szmoking bezsírozá- sától óvandó sonkás kenyeret és a kilöttyentéstől óvandó pezsgős borospoharat. A költő nem sokkal később, már Hitler uralma alatt a száműzetésben, fölakasztotta magát, vagyis valóban tragikus körülmények között pusztult el, nem bírván az átmeneti reménytelenséget és tán a máris véglegesnek mutatkozó elfeledett- séget. Tehetsége pici volt, töredékes; ahhoz, hogy kiemelkedjék s fényt vessen foglalat kellett, hódoló és már-már istenítő sors- és hittársaknak figyelem-hívó tömör gyűrűje világ méretben is. S az elmaradt. 3
