Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 2. szám - Tábor Sára: Elkerülhetetlen találkozások: Egy elefántcsontparti szerző, Koffi Kwahulé színművei magyar nyelven
A kapitány végül részben Magiblanche kiáltásai „dallamának" hatására tesz le a nő meggyilkolásáról. A művészi katarzis szimbolizálja azt a perverziót, amellyel az egyik szereplő ragaszkodik a másikhoz. Sőt, a katarzis a ragaszkodás egyik oka is: a kapitány sem tud meglenni a Moulin Rouge-ban körülrajongott Magiblanche művészete nélkül, ennélfogva ebben az esetben az intim, személyes megnyilvánulások és a költészet elvá- laszthatatlanná válik egymástól. Az irónia meghatározó a drámákban. A Sörfőzdében a háború által tönkretett országban csak a sörfőzde maradt épen: „Lenyomjuk a sört az emberek torkán, beadjuk nekik, hogy a sörivás hazafias cselekedet, a nemzettudat épül általa, ezek meg majd viszik, mint a cukrot, boldogan döntik magukba a komlót, és közben úgy érzik, állampolgári kötelességüket teljesítik. Dőlni fog a pénz az államkasszába..." Ebben a fiktív drámai világban még az a groteszk ötlet is megvalósíthatónak tűnik, hogy az ország gazdaságát egyedül a sörivásra alapozzák, és az állampolgár meg majd boldogan asszisztál ehhez. A Barbárok melankóliájában a filmművészet és a képi látásmód kerül előtérbe. A kisvárosba frissen kinevezett rendőrkapitány feleségül veszi az egyik helybéli fiatal lányt, Baby Mo-t, hogy kiemelje a bűn és az erkölcstelenség mocsarából. Baby Mo azonban még mindig végzetesen vonzódik volt iskolatársához, a helyi kisstílű drogdíler Zac-hoz. Baby Mo férje Zac-ot is meg akarja menteni, miközben Baby Mo cselekedeteit a Zac iránt érzett szenvedély irányítja, Zac pedig őrlődik egy nemesebb élet ígérete és a kisvárosi gengszterkarrier között. A szerelmi háromszög és a bűnözéssel átszőtt, kilátástalan helyzet adott, a tragédia elkerülhetetlen; mintha egy tipikus filmdráma peregne le az olvasó szeme előtt. Zac mindeközben a Sebhelyesarcút nézi a tévében. A dráma elején nincsenek szereplők felsorolva, és a szerző nem jelzi, hogy melyik párbeszédet éppen ki mondja. A párbeszédek tartalmából mégis kikövetkeztethető, hogy melyik megnyilvánulás kihez tartozik. Sok elbeszélést tartalmaznak, így a drámának epikus jellege lesz, a beszélgetésekből néha szinte annyira önálló történetek kerekednek ki, hogy a színpadon már nem is lehetnének megjeleníthetőek. A cselekmény összetettsége és a mellékszálak jelenléte egy regényre emlékeztet, de mivel a történeteket párbeszédekből ismeri meg az olvasó/néző, a dráma leginkább egy filmhez hasonlít, különösen a színházi előadás vizuális természetét is figyelembe véve. Az irodában Lulu állásinterjúja alatt egy férfi és egy nő beszélgetéséből komplett szerelmi kaland bontakozik ki, megcsalással, válókeresettel, kibéküléssel együtt. Ez a cselekmény önmagában egy külön drámára elegendő lenne, nem is beszélve a történet térbeli és időbeli kiterjedéséről, itt azonban egy jelenetbe sűrűsödik a narratíva, és ráadásul a közben mellékesen puszta megaláztatásból meztelenre vetkőztetett Lulu a valódi főszereplő. A két viszonylag „nyitottnak" mondható drámával szemben a Big Shoot emberi és művészi szinten is zártabb világot jelenít meg. Itt sincsenek nevekkel jelölve a párbeszédek, de a darabnak csak két szereplője van, így könnyebben kikövetkeztethető, hogy ki mit mond. A színpadon nincs más, csak a vallató és az áldozata; a szituáció minimalista jellege és őszintesége Beckettre emlékeztet. A kínzó újra meg újra Káin és Ábel történetét idézi, ezzel egyrészt kiemeli magát a történetből, és narrátorrá teszi magát, másrészt viszont pont azt érzékelteti, hogy egy ilyen történetből nem lehet kiemelkedni, nincsen semleges 136
