Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 2. szám - Tóth Réka: René Maran regénye: A Goncourt-díjas Batuala új kiadása

van ennek. Azt írja erről: „Tudom, hogy - bárhogy is tiltakoznak ellene azok, akik el akarnak hallgattatni - újat hoztam a francia irodalomba. 1921 óta nem lehet úgy írni Afrikáról, mint azelőtt. "10 Amit ma problematikusnak láthatunk Maran életművében, azt a négerség írói nehezen láthatják meg, hiszen problematikus az ő esetükben is (ezért Maran valóban sokkal közelebb áll hozzájuk, mint a későbbi generációk mindkettőjükéhez). Nemcsak a „négerség" sokszínűségével nem vetnek számot (történelmi szempontból és a céljuknak megfelelően egyébként érthető módon), hanem az antillai négerség alapvető másságával sem (Césaire is martinique-i!): az Antillákon a keveredés a jellemző, a négerség az antillai identitásnak csupán egyik összetevője, s amennyiben háttérbe szorítja a többit (európaiság, franciaság, indián gyökerek, sőt indiaiság), leegyszerűsítéshez vezet. A francia nyelvre pedig túlságosan is áhítatos tisztelettel tekintenek, szinte fetisizálják, s ez akadályozza, hogy az általuk ábrázolt, egészen más valóság nyelvileg erőteljesen megjelenítődhessék. Maran egy 1918-as keltezésű levelében azt írja, hogy leginkább regénye „kitűnő franciaságára" büszke.11 Halála előtt egy évvel, 1959-ben tartják Rómában az afrikai íróknak azt a kongresszusát, amelyen a madagaszkári költő, Jacques Rabemananjara „nyelvtolvajoknak" nevezi magukat. Szemléletváltást jelent ez, már nem a francia nyelv tökéletes elsajátításának követelményét, vagy az erre való törekvést, hanem valódi elsajátítást, talán kisajátítást is, azaz a francia nyelv sajátjukká tételét, az ő - afrikai, madagaszkári, antillai, polinéziai stb. - nyelvi és kulturális valóságuk megjelenítését.12 Ők azok, és az utánuk következők (pl. az elefántcsontparti Kourouma; a kreolitás írói, Chamoiseau és társai; és napjaink szerzői Mabanckou-ig), akik sokkal szabadabban és merészebben, immáron komplexusok nélkül nyúlnak a francia nyelvhez.

Marantól távol áll ez a gondolat. Senghortól és Césaire-től is. A nyelvbe kapaszkodnak, benne vélik feloldhatni koruk és szerepük ellentmondásait. Ők azok, akikben a franciák mindenen túl és mindennek ellenére mégiscsak egy feketét látnak (és rácsodálkoznak, hogy mire képesek...), a feketék pedig olyan értelmiségieket, akik tökéletesen asszimilálódtak, vagyis elfranciásodtak (azaz számukra idegenül viselkednek). Nélkülük azonban nagy valószínűséggel nincs afrikai írókongresszus sem, ahol az akkor indulók új programot hirdethetnek és hozzájuk (is) viszonyítva meghatározhatják magukat.

Végezetül térjünk ki a magyar Maranokra! Maran nevezetes szerző a magyar fordításirodalomban is: azon kevés frankofón szerzők egyike, akit magyarul is olvashatunk, és tudomásom szerint az egyetlen, akit két fordításban is. Az is ritka, hogy a Goncourt- díj elnyerése után már egy évvel, 1922-ben megjelenik az első fordítás, nem is akárkié: Kosztolányi Dezső vállalkozik Maran magyarítására. Nagy Lajos észrevétele a Nyugatban, miszerint a magyar Batuala „súlyos kihagyásokkal" jelent volna meg, még ellenőrzésre vár.13 Az újrafordítást véleményem szerint elsősorban nem Kosztolányi feltételezett vagy valós „nagyvonalúságai"14 indokolják (már amennyiben indokolni kell, hiszen a fordítástudomány - és az olvasók - tanúsága szerint 50-70 év alatt a legkitűnőbb fordítások is elévülnek...), hanem az, hogy Maran a húszas-harmincas években kétszer is alaposan átdolgozza regényét. Az első átdolgozás 1928-ban kerül piacra (Paris, Momay), és lényegében csak apróbb stilisztikai változtatásokat tartalmaz. A második átdolgozás azonban, amely egyben a ma ismert utolsó változat, jelentős különbségeket mutat az

10 Uo., 96. old.

11 Uo., 60. old.

12 Vö. Joubert, Jean-Louis, Les voleurs de langue, Paris, Philippe Rey, 2006, 7-8. old.

13 Nagy Lajos cikkét (Szabad-e, lehet-e ma írni a magyar írónak?, Nyugat, I. köt., 8-9. szám, 483-493.) idézi Biernaczky Szilárd már hivatkozott utószavában (i. m., 148. old.).

14 Vö. uo., 148-151. old.

132