Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 2. szám - Tóth Réka: René Maran regénye: A Goncourt-díjas Batuala új kiadása

mindennapjaikat, nem szépít, nem szörnyülködik és nem ítélkezik. A címszereplő, idősödő törzsfőnök, fiatal felesége (több is van neki...) és a még fiatalabb ifjú harcos szerelmi háromszögtörténete módot ad neki nemcsak hétköznapjaik, hanem szokásaik, hiedelmeik (beavatási rítus, bíráskodás) szinte etnografikus hitelességű bemutatására is.

A botrányt és Maran számára állásának elvesztését (az őt érő sorozatos támadások, munkájának ellehetetlenülése miatt végül maga mond le) tulajdonképpen az okozza, hogy Maran kendőzetlenül elénk tárja a szereplők gondolatait, véleményét is a fehér gyarmatosítókról, a „bundzsukról". A feketék és a fehérek világa közötti különbségek itt fogalmazódnak meg először a feketék szemszögéből. A tárgyilagosság az ő esetében a gyarmatosítás valóságának megmutatását jelenti. És természetesen bizonyos távolságtartást is. Egyik levelében azt olvashatjuk: „Ismétlem, mindaz, ami a regényben olvasható, nem az én véleményem. Nem mondom, hogy semmivel sem értek egyet, de nem az én gondolataim. Én mindössze lefordítottam franciára mindazt, amit jártomban-keltemben hallottam. Mint a rendező, aki színre viszi a darabot, amelynek nem ő a szerzője. "5 René Maran nem felforgató: eszébe nem jut - nemzedéktársai nagy többségéhez hasonlóan - kétségbe vonni a gyarmatosítás lényegét és ideológiáját. Csak a „technikája" zavarja, csak a gyarmatosítás valóságát kritizálja. A legélesebben előszavában fogalmaz: kíméletlenül lerántja a leplet a gyarmatosítók kegyetlenségéről és visszaéléseiről, amelyeket „szépítgetve tévedéseknek neveznek".6 „Szellemi testvéreihez",7 a francia írókhoz fordul, hogy vessenek véget a képmutatásnak, amely a civilizáció nevében milliókat rabszolgasorba taszít. Őket hívja segítségül, hogy jóvátegyék - a civilizáció valódi, egyetemes értékeinek képviselőiként - a francia gyarmati adminisztráció által elkövetett szégyenletes tetteket legalább azzal, hogy tanúskodnak róla. (Néhányan fel is vállalják majd ezt a feladatot: gondoljunk Gide 1927-ben közreadott Kongó-könyvére vagy Denise Moran csádi beszámolójára.)

A négerség (négritude) mozgalmának képviselői, mindenekelőtt Léopold Sédar Senghor és Aimé Césaire, akik a harmincas években, Párizsban, egyetemi hallgatóként kezdik megfogalmazni törekvéseiket, elődjüknek és fegyvertársuknak tekintik Marant.8 Személyesen is ismerik, sokszor megfordulnak Maranék párizsi „irodalmi szalonjában". Igyekeznek munkát szerezni neki, több-kevesebb sikerrel: Maran élete második felében többet ír megrendelésre, mint saját kedvére, elsősorban életrajzokat (Livingstone, Savorgnan de Brazza, Félix Éboué, Bertrand du Guesclin). A Senghor házaspárral különösen közeli kapcsolatba kerül, a költő - már Szenegál első szabadon megválasztott köztársasági elnökeként - Maran halála után támogatja is özvegyét.

Aimé Césaire egyenesen úgy fogalmaz: „... kezdetben volt Maran. Az első tanult fekete, aki megmutatta nekünk Afrikát, pontosabban beemelte az irodalomba."9 Ez az új fekete értelmiségi generáció, amely - francia nyelven legalábbis - először tesz kísérletet a fekete bőrű népek önmeghatározására, elsősorban a történelmi tapasztalatok (az elnyomás, a rabszolgaság, a gyarmatosítás, a lenézés, a megalázás, a kiszolgáltatottság) azonossága alapján, azt értékeli talán leginkább Maranban, hogy szakít az Afrika-ábrázolás addigi hagyományával, az egzotizmus kliséivel, új hangot teremt. Maran is tudatában

Biemaczky Szilárd ehhez a kiadáshoz írt utószavában pedig „igazi, vagyis afrocentrikus néger regénynek" nevezi a Batualát (i. m., 133. old.).

5 Lásd: Onana 2007, i. m., 50. old.

6 René Maran: Batuala, Budapest, Légrády testvérek, 1922, 9. old.

7 Uo., 7. old.

8 Lásd: Léopold Sédar Senghor emlékezését a Maran halála után kiadott emlékkötetben (Hommage á René Maran. Paris, Présence africaine, 1965, 9-14. old.).

9 Idézi Onana 2007, i. m., 180. old.

131